Mesetár
Egy karácsony este – mikor volt pontosan, nem tudom, lehet, hogy épp karácsonykor, de a boltok már becsuktak, az emberek a megvásárolt ajándékokkal hazatértek – Morcogi, az öreg kulcsos rendőr magában kerülte a várost. Ám téved, aki azt hinné, hogy gyalog vagy kerékpáron, mert bizony pompás vasderesen!
– Eljöttök velem kökényt szedni holnap? – állította meg Buksit, Tigrist és Csöpit, a három macskalegényt Hápika, a kiskacsa.
– Mi az a kökény? – csodálkozott Csöpi. – Még soha nem hallottam róla.
– Te bizonyára vadszilvaként ismered – nézett rá kissé fölényesen Hápika.
– Jaj, ara az apró, kékes micsodára gondolsz? Azt ismerem. Már ettem is. Ha egy kicsit megcsípi a dér, igazán finom.
– Megtörtént! – hagyta helyben Hápika. – Magatok is láthattátok, tegnap reggelre mindent dér borított, mintha ezüsttel vonták volna be a háztetőket és a fákat. Nos, eljöttök?
– Ott a helyünk! – vágta rá Buksi.
Rokoni pártfogás
Egy árva mezei egérke megunta a hosszú őszi esőket, s meg a koplalást. Gondolt egyet, bemerészkedett a faluba. Tudta az egértörténelmet. Hallotta az öregebbektől, hogy a házi egereknek, azoknak mindenük megvan. Pince, kamra, padlás tele minden jóval. Egyedül csak a macskától kell óvakodniuk. Még örültek is a házi egerek, amikor a falu legszélső házának pincéjébe besurrant. De amikor kiderült, hogy nemcsak látogatóba jött, hanem a telet is ott szándékozik tölteni, akkor bizony már-már a rokonságot is kezdték kétségbe vonni.
Csöpi a ház bejárata előtt, a lépcsőn üldögélt. Az új cipőjét próbálgatta. Nézegette jobbról, nézegette balról, lépegetett benne és hallgatta, hogy a bőrtalp milyen érdekesen nyiszorog.
– Nagyon szép a cipőd! – állt meg előtte Hápika, a kiskacsa.
– Mit olvasol, Doromb bácsi? – állt meg Hápika, a helyre kiskacsa a meggyfa alatti padon üldögélő nagyapó előtt. És hogy nagyobb nyomatékot adjon a kérdésének, még a fejét is félrebillentette.
– Titok! – mondta nagyapó.
– Hogy lehet titok, amikor nem titok, mert látom, ott van előtted, lapozgatod és közben mosolyogsz, nevetgélsz meg bólogatsz hozzá – nyelvelt Hápika.
Hűségesen őrizte Péter a mennyország kulcsát, mikor egyszer csak nagy lövöldözés, rikongatás hallatszott a földről. Kinyitotta a kaput, aztán lekukucskált, mert a nagy kíváncsiság majdhogy ki nem bökte az oldalát. A zajra kijött Krisztus urunk is. Mikor meglátta Pétert, adott neki háromnapi szabadságot, hogy végére járhasson a nagy zenebonának.
Réges-régen olyan világ járta, hogy minden hangnak értelmes jelentése volt. Ha a kovács odacsapott a kalapáccsal, az így csendült: „Üss, csak üss! Üss, csak üss!” Ha az asztalos nekiállt gyalulni, így sercegett a gyalu: „Húzd-vond! Node húzd-vond!” Ha a malom fogaskerekei zörömbölni kezdtek, azt mondták: „Iregünk-forogunk! Iregünk-forogunk!” Ha pedig csaló volt a molnár, és tovább járatta a malmot a kelleténél, akkor a malom irodalmi németül kezdett beszélni, és szép lassan kérdezte: „Ki van ott? Ki van ott?” Aztán gyorsan reá felelt: „A molnár! A molnár!” Majd egészen gyorsan hozzátette: „Lop, csen, csór, lop, csen, csór, zsákonként fél vékát.”
Futkározik a kis tapsifüles a mezőn, vidám a kedve. Hogyne lenne az, amikor gyönyörűen süt a nap, és a határ pompásan zöldell körülötte. Ahogy így ugrabugrál, a távoli falu szélén hirtelen megpillant valami fehéret.
– Anyu, messze van és fehér, mi lehet az? – fordul az anyjához.
– Mi lenne, az iskola épülete – feleli az anyja csak úgy félvállról.
– Menjünk, nézzük meg közelebbről! Engem rettenetesen érdekel – unszolja édesanyját.
– Arra ma nem érünk rá – hárítja el az édesanyja. – Keress inkább négylevelű lóheréket, azok ízletesebbek a többinél, mert eggyel több a levelük.
Hallottatok már a híres Pepi kalózról? Ha nem, hamarosan megtudjátok, ki volt ő, és azt is, milyen kalandokba keveredett. Hol is kezdjem? Talán ott, hogy Pepi kalóz rettegett és hírhedt darázs volt, aki sok hajót fosztott meg kincseitől. Mindig leleményes volt, így sokáig nem sikerült a nyomára akadni. Hanem egyszer ő is megfizetett tetteiért. Saját kalóztársa árulta el őt, és a legmélyebb börtönbe vetették, hogy sose lássa a napvilágot. Már sok-sok éve raboskodott, amikor egy nap rámosolygott a szerencse…
A tengerektől a hegyekig, a hegyektől a folyókig a föld tele van szebbnél szebb falucskákkal. Annyival, hogy megszámolni se lehet őket. Mindezek közül a legszebb mégis az a falucska, ahová a gólya elvitt bennünket. Hogy mitől szépek a falucskák? Attól, hogy pirosba öltöznek a sok almafától, sárgába a sok vajkörtétől, kékbe a szilváktól. Csángóföldön is erősen szépek a falvacskák. Mifelénk még nem volt olyan ember, aki valamely falucskában sétált volna, és ne csorgott volna a nyála azt látva, hogy ragyognak a fák a kertekben a gyümölcsöktől. Ha mégis volt valaki, az biztos vak lehetett.
17. oldal / 18