Mesetár
Kabátmeskete
Ma színházban voltunk. A kabátunkat beakasztottuk a ruhatárba. Végre ők is szórakozhattak. Az én kabátom egy piros dzsekivel barátkozott össze, aki elmondta, hogy utálja a mosógépet, a fröcskölő autóbuszokat és a hóesést. Legszívesebben folyton ruhatárban lógna, hiszen ott annyi érdekes ruhadarabbal megismerkedhet. Az én kabátom rólam mesélt. A piros dzseki irigykedve hallgatta. Mire vége lett az előadásnak, jól kibeszélgették magukat.
– Hékás, figyelj a lábad elé! Amúgy helyben is volnánk.
Zalán kikukucskált Székláb mögül. Egy nagyobbacska tó partján álltak.
– És mit fogunk itt csinálni? – érdeklődött. Sehol nem látott csónakot vagy hasonlót, amivel akár átkelhetnének, sem épületet, egyáltalán semmi olyasmit, amivel akármit is kezdeni lehetne.
Reggel óta folyt a dalnokok és zenészek nagy vetélkedője a világ kellős közepén, egy virágokkal ékesített, tágas mezőn. Gyönyörűséges ének- és zenehangok szálltak hol andalítóan, hol vérpezsdítően föld felett, ég alatt. A látóhatár peremén mind összegyűltek a kíváncsi felhők a nagy csoda látására és hallására, de tovább nem merészkedtek, nehogy megzavarják az ünnepséget.
Élt egyszer a falu szélén egy cigányasszony, akit Nyicának hívtak. Nagy szegénységben tengette életét három fiával egy omladozó kalyibában. Gyakran megesett, hogy nem volt mit enniük, üres hassal feküdtek le este kopott szalmazsákjukra.
Évtizedes hagyománya volt a tarkafarkú és a fehérfarkú tehenek évenkénti összecsapásának. A sziget stadionjában mérkőztek meg a nagy Aranycsülkű Marica emlékére, aki nem mindennapi tehén volt. Egy fehér- és egy tarkafarkú szarvasmarha gyereke, a futballpálya ördöge.
Sok magyar főúr küldte külföldi egyetemre a fiát, hadd tanuljon, hadd pallérozódjék, és tudománnyal megrakodva térjen haza. Thurzó György gróf, az ország nádora Vittenbergába, a híres németországi egyetemre küldte Imre fiát, és erősen lelkére kötötte, hogy szorgalmasan tanuljon, a kocsmaházakat pedig ne látogassa. Nem kellett ezt Imrének mondani, úgyis mindig a könyveket bújta, csak a tudományon járt az esze.
Josszele, a vízhordó
Amikor még a pozsonyi gettóba nem volt bevezetve a víz, a házakban levő kutak pedig nem tudták minden háztartás vízigényét biztosítani, ivóvízért a Zsidó utca alsó végén levő közös kútra jártak. A gazdasszonyok számára ez nehéz és fárasztó mindennapi munkát jelentett, sabat vagy más ünnep előtt pedig a szokásosnál is több vízre volt szükségük.
Részlet A Hencegő óriás és más mesék című könyvből
Mimi és Momi a kis házikójukban takarítottak, amikor egy kedves régi ismerősük toppant be hozzájuk. Fekete gombszemét végighordozta a széttologatott bútorokon, a poros redőnyökön, a vödörben úszkáló felmosórongyon, az éppen kikapcsolt porszívón, és csípőre tette a kezét.
Kedd reggel a család haditanácsot tartott. "Haditanács" ‒ Anya nevezte így a gyors megbeszélést a konyhában, és Emma pontosan tudta, hogy a legyőzendő ellenség nem más, mint a kalendárium utolsó három zsebében zsúfolódó feladatok.
Részlet az Agancsi és Nyakkendi című könyvből
Nem tudom, jó dolog-e azzal kezdeni a visszaemlékezést a hőseimre – és most már a ti hőseitekre is –, hogy hogyan vesztek össze. Ha viszont meg akarjátok őket ismerni, tudnotok kell, előfordult, hogy összezördültek.
2. oldal / 17