Kifli mélyen aludt a dívány előtti szőnyegen, Cicúr pedig szokásos helyén, a díványon nyújtózkodott. Épp az ünnepi uzsonna előtti megérdemelt pihenőjüket tartották. Amióta olyan szépen sikerült elintézni a házzal kapcsolatos hivatalos ügyeket, mindennap ünnepi reggelit, ebédet, uzsonnát és vacsorát ettek. Roppant büszkék voltak magukra.
Bibi is észrevette, hogy barátai az utóbbi időben mintha folyvást örülnének valaminek. Hízik a májuk, sőt nem csak a májuk, hanem ők maguk is rendesen – gondolta. Aznap reggel, mielőtt elindult volna az iskolába, nem is nem állta meg szó nélkül:
− Látom rajtatok, kiskutyáim, hogy jó az étvágyatok, de talán ideje volna elkezdeni valamiféle egészséges életmódot, nem gondoljátok? Nem akarlak megsérteni, Cicúrkám, de elég dundus lettél az utóbbi időben, és a te horpaszod is kikerekedett Kifli. Kereken is nagyon szépek vagytok persze, de az ízületeitek tönkremennek, fájni fognak, és ha nem vigyáztok, nehezen tudtok majd járni. Úgyhogy fogjátok vissza magatokat az evésben, jó?
A két kutya összenézett. Minden sejtjük tiltakozott a visszafogás ellen.
− De gazda, a farkas eszik, amit lát, ugye tudod? – próbálkozott Kifli.
− Igen, de ti már nem vagytok farkasok, legfeljebb díszfarkasok, ezt meg te tudod, ugye? Nem kell vadásznotok, terülj-terülj asztalkám van mindennap!
Ez aztán végképp nem tetszett a kutyáknak. Még hogy díszfarkas? Kikérik maguknak!
− Na de gazda, akkor ki véd meg téged? Ha kell, igenis félelmetes farkasok vagyunk! – húzta ki magát Cicúr.
− Ez így van, édes kiskutyám! – mosolyodott el Bibi, és mindkét ebet megsimogatta. – Azért remélem, erre nem lesz szükség. Most indulnom kell, de ne felejtsétek, csak semmi habzsidőzsi!
Azzal elment. A kutyák úgy érezték, igazán megérdemlik az ünnepi fogásokat még legalább egy hónapon keresztül, de a házvételről nem beszélhettek Bibinek, az meglepetés, bármiféle ízületekkel is fenyegeti őket a gazdájuk. Kifli el is határozta, hogy márpedig ő nem diétázik, dupla adagot fog enni mindenből, mert ő igenis farkas, és nem dísz. Cicúrka titokban azért elgondolkodott azon a járás dolgon. Mert hogy, akkor nem fog tudni sétálni?
Így aztán a délutáni egészségügyi alvásszünetben, amit újabban mindig megtartottak az ünnepi uzsonna előtt, Cicúr nem tudott aludni, hanem Bibi mondatain rágódott. Amikor pedig Kifli felébredt, úgy tett, mintha nem bírna enni. Persze nem is volt éhes, de az evés ugye náluk, farkasoknál nem éhség és kedv kérdése, rendes farkas eszik, amíg van mit.
− Jaj, ez a sok ünnepi evés mintha valahogy megülte volna a gyomromat. Nem sétálunk egyet? Legalábbis, amíg tudunk járni – magyarázkodott a nagyokat ásító Kiflinek.
− Ugyan már, csak nem beijedtél? Még hogy nem tudunk járni, mert eszünk! Hát szerinted a lábunkkal eszünk? Gondolkodj! A szájunkkal eszünk, a lábunkkal meg járunk, a kettőnek semmi köze egymáshoz! Na gyere, asztalhoz! Cicúr látszólag megnyugodott a kristálytisztán logikus érvelés hallatán, de azért voltak még kétségei.
− Jól van, Cicúrka – mondta aztán Kifli, ahogy az elszontyolodott húgára nézett. – Látom, hatalmába kerített az aggodalom. De majd én megmutatom neked is, meg a gazdának is, hogy mi igazi farkasok vagyunk, és annyit eszünk, amennyit akarunk, és mindig erősek maradunk!
− De hogyan mutatod meg?
− Kimegyünk a házhoz, lebontjuk a régi cserepeket, kivesszük a falat, ami nem kell, dolgozunk, építkezünk, téglát kordunk, falazunk, betonozunk, burkolunk, festünk és mázolunk, és mire elkészülünk, te is látni fogod!
− Aha. És mi lesz a tervekkel meg az alapanyagok kiválasztásával, a megrendeléssel, a színek összehangolásával, ami mind kell, mielőtt az ember beleugrik egy ilyen nagy építkezéses dologba?
Kifli erre nem tudott mint szólni, mert ugyan általában túl óvatosnak tartotta a húgát, de ebben azért volt valami.
− Na jó, egy kis tervezés nem árthat. Hozd a színkatalógust, én pedig megnézem, milyen cserepet meg téglát lehetne rendelni a házhoz, és hogy kell kiütni egy falat.
Így aztán csendes nézegetésben töltötték a délutánt. Szépen kitalálták, hogy legyenek a szobák a házban, melyik fal maradjon, melyik menjen. Választottak új cserepet, hogy be ne ázzon a tető, és kitalálták, hogy kívülről a házikó sárga lesz, zöld zsalugáterekkel és zöld ajtóval. Cicúr ragaszkodott a nappaliban a babarózsaszín falhoz, mert szerinte a rózsaszín nyugtatón hat az idegekre, mert a virsli is rózsaszín. Kifli úgy gondolta, hogy a hálószobába sötétebb árnyalat kellene, mondjuk olyan kék, mint a kedvenc labdája, a konyha pedig lehet ementálisajt-színű, mert az ementálit mindenki szereti.
− A fürdőszobát majd kitaláljuk később – ásított Kifli az átgondolkodott délután végén. – Oda mi úgyse megyünk, csak a gazda tollászkodik benn folyton. Egy kis nasi? – tette még hozzá.
− Jöhet! – bólogatott Cicúr. – Az agymunka is munka, egészen megéheztem!
A két kutya kiment a konyhába, hogy valami harapnivaló után nézzen, de legnagyobb ámulatukra egy falatot sem találtak.
− Ki ette meg a virslit?
− És az ementálit?
Szépen lassan aztán eszükbe jutott, hogy miközben a színeket válogatták, meg is kóstolták a nappali és a konyha színét ihlető virslit meg sajtot, úgyhogy bizony egy falat sem maradt belőlük.
− Hát akkor most mi lesz? – nézett nagyot Kifli. – Ma már nem eszünk semmit?
− Azért valamit kaptok, de mértékkel!
Bibi épp ekkor lépett be az ajtón. Kifli és Cicúr pedig, mint mindig, most is úgy megörültek a gazdának, hogy a mondata másik felét már meg sem hallották.