Faluszéli mezőn, árokparton legelésző tehén még nem is olyan régen megszokott látvány volt mifelénk. A falu pásztora a nagyapák gyerekkorában naponta kihajtotta a csordát a legelőre. A tehén fontos háziállat volt, tejet, húst adott a családnak, sok mezőgazdasági munkában segített, szántottak, fuvaroztak vele.
Ma nincs nagyállat a falusi portákon, nem bőgnek tehenek az istállóban, istálló sincs. Szarvasmarhát legfeljebb az állattartó telepek kifutóiban látunk. Szabadban legelésző gulyát pedig leginkább csak a nemzeti parkokban, esetleg magashegyi legelőkön fényképezhetnek a turisták.
A hasznosítása
A szarvasmarhát először a húsáért tartották, később a tejét is hasznosították, igavonóként munkát végeztettek vele, ürülékével trágyázták a termőföldeket, a szárított tehéntrágya pedig tüzelőanyagként is kiváló volt, jó meleget adott. A marhabőrből lábbeli, csizma, bocskor, ruha készült, a szarvból gombot, fésűt még pásztorkürtöt is faragtak az ügyes kezű pásztorok. A falusi gazdaságokban a mezőgazdaság gépesítésével kezdett csökkenni a szarvasmarha jelentősége. Ahogy a szántásnál, vetésnél, betakarításnál megjelentek az erős traktorok és a teherautók, nem volt többé szükség arra, hogy a jóval lassúbb ökröt, tehenet fogják be a szekér vagy az eke elé. Tartották még a tejéért, aztán ezt a feladatot is átvették a nagy farmok, állattartó-telepek.
A háziasítás
A háziasítása nagyon régen, vagy 10 ezer évvel ezelőtt kezdődhetett a mai Törökország területén, Kis-Ázsiában és az attól keletre fekvő vidékeken. Rokona az Indiában élő zebu. Vad rokona az európai bölény és a Himalájában élő jak, amelyek azonban ma mind veszélyeztetett állatok. Az idők során sok fajtáját kitenyésztették, némelyik fajta jó tejelő, sok tejet ad, mást inkább a húsáért nevelik, valamelyik igénytelen, jól tűri a szárazságot, más csak a dús füvű magashegyi legelőkön érzi jól magát.
A magyar szürkemarha
Évszázadokon keresztül ez a nagyon okos, szép kiállású és igénytelen fajta volt nálunk a legelterjedtebb szarvasmarha. Korábban úgy gondolták, hogy még a honfoglaló magyarokkal érkezett a Kárpát-medencébe. A szakemberek később bebizonyították, hogy a honfoglalók szarvasmarhája néhány évszázad múlva hirtelen kipusztult, és a helyét ez az ezüstös vagy sötét daruszürke színű, hatalmas szarvakkal ékeskedő fajta vette át. Főleg a húsáért tartották és munkára nevelték. A gazda büszkesége volt, ha szép és egyforma szarvállású állatokat foghatott a szekerébe vagy az eke elé. A múlt század derekán azonban, amikor a jobban tejelő fajták terjedni kezdtek, a szürke marha majdnem kipusztult. Lelkes szakemberek munkájának köszönhető, hogy ma védett természeti környezetben, a hortobágyi, a kiskunsági, a Fertő-tó környéki nemzeti parkokban mégis szabadon legel számos szürkemarhagulya. Fontos a szerepük a füves puszták természetes karbantartásában. A szürkemarha ma Magyarországon védett háziállat.
Tinó vagy ökör?
Tanulj tinó, ökör lesz belőled, tartja a közmondás. De miért éppen a tinóról? Mit jelent ez a közmondás? Tinó a neve annak a fiatal hím szarvasmarhának – bikaborjúnak –, amelyet a gazdák egyéves kora körül ivartalanítanak, hogy erős igavonó állat legyen belőle. Hároméves korában tanítani kezdik, szoktatják a járomhoz, az igavonáshoz, munkára nevelik. S ha betanul, négyéves korától ökör a neve.
Tudtad?
Nagy becsülete volt a magyar szürke marhának még a nyugat-európai városok piacán is. Az alföldi pusztákon nevelkedett hatalmas gulyákat a hajdúk saját lábán hajtották el Bécsbe. Az állatok eljutottak a németországi, itáliai nagy vásárokra, s a külföldiek sokra értékelték a kiváló minőségű marhahúst. Sok tőzsér (marhakereskedő) és alföldi mezőváros meggazdagodott a századokon át tartó állatkereskedelemből.
A zebu jellegzetessége a nagy púp a nyakán. Jól bírja a trópusi meleget, Indiában szent állatként tartják.