A túra hátralévő részében az osztályfőnök szorosan Misi és Peti nyomában maradt, hogy ha Misi mégis rosszul lenne az eséstől, azonnal intézkedhessen. Szerencsére Misit kemény fából faragták, így az elővigyázatosság felesleges volt.
Sőt Misi nemcsak jól volt, de különösen jól érezte magát, hiszen abban a csodálatos, számára addig ismeretlen élményben lehetett része, hogy egy darabig az egész osztály vele foglalkozott és érte aggódott. Milyen kedvesek, gondolta magában. Lehet, hogy eddig is ilyen kedvesek voltak, csak nem vettem észre? Mit nem vettem még észre? Talán ha tényleg fociztam volna velük délutánonként, ahogy a szüleimnek mondtam, jobban ismerném őket, és többet tudnék róluk. Ők vajon mit gondolnak rólam? Biztos furának tartanak.
Amikor Misi idáig ért a gondolkodásban, elmosolyodott, mert eszébe jutott Guszti, a macska. Ha most hallaná, mi jár a fejében, biztosan közbenyávogna, és azt javasolná, hogy ha tudni akar valamit, jobb, ha megkérdezi, és nem találgat. Jó ötlet, macska!
– Peti – fordult a barlang falának mintázatát vizsgáló osztálytársához –, te szoktál a többiekkel focizni suli után?
– Persze – bólintott Peti –, amikor csak tudok, vagyis amikor csak elengednek. De ha sok a tanulnivalóm, akkor sajnos nem mehetek. A te szüleid is elég szigorúak, nem?
– Ezt miből gondolod?
– Hát csak szoktuk beszélni a többiekkel, hogy te sose maradsz focizni, pedig tesiórán mindig jól játszol, és szóval gondoltuk, hogy biztos maradnál, csak nem engednek. Mert hogy tanulnod kell, és szigorúan fognak, nem? Különben biztos jönnél te is.
Misi elcsodálkozott. Hogy mennyire félreértette eddig az osztálytársait! Hiszen ezek szerint egyáltalán nem nézik őt furának, vörös haj ide, magányos természet oda.
– Hát, igen, van benne valami – hagyta rá Misi. – A szüleim tényleg nagyon fontosnak gondolják a jó jegyeket, és ahhoz elég sokat kell tanulnom. De most apukám javasolta, hogy a szülinapom alkalmából meghívhatnám az egész osztályt. Szóval a barlang után ezért megyünk abba a jó cukrászdába tortát enni. És ha esetleg a téli szünetben is ráérnétek, arra is kitalálhatunk valamit.
– Tényleg? De jó fej! Tuti rá fogok érni. Vannak is ötleteim, hova lehetne menni. Biztos azért ilyen jó fejek most a szüleid, mert kitűnő tanuló vagy, kábé az egyetlen az osztályban, már a lányokat leszámítva.
Misi bólogatott, és nem győzött csodálkozni magában, milyen más színben látja a világot, mint pár nappal ezelőtt. Mielőtt Guszti macska megjelent volna. Ekkor azonban elérték a barlang kijáratát, és búcsút vettek a föld alatti világtól. Kint időközben sötétedni kezdett, s a téli alkonyatban sétáltak tovább egy erdei ösvényen.
– Nemsokára elérjük a találkozási pontot – kiáltotta az osztályfőnök, hogy a sor végén is mindenki meghallja. – Gyertek szépen utánam! A testvériskolás csoport már vár minket, velük együtt jövünk majd vissza egy kis erdei kitérő után. Most mindenki előveheti a lámpáját és a fáklyáját, hadd ragyogjunk az éjszakában! Éljen a fény!
Misi bekapcsolta a LED-fáklyát és a fejlámpáját is.
– Vigyázz, ne nézz rám! Az én fejlámpám bitang erősen világít! – figyelmeztette őt Peti, amint az ő fejlámpája is világítani kezdett.
– Oké, akkor csak előre! Te tudod, hová megyünk? Nem egyenest a torták felé? Kezdek éhes lenni!
– Az ofők beiktatták ezt a kis erdei sétát, hogy legyen Luca-napi fáklyás felvonulás, de ezt csak most árulták el, meglepetésnek szánták – magyarázta Peti. – Mert csak a sötétben lehet megünnepelni a fényt, vagy valami ilyesmi. Szóval most megyünk egy darabot, aztán együtt jövünk vissza a másik osztállyal. Az előbb mondták, hogy ez lesz, csak te éppen beverted a fejed… Jól vagy?
– Aha, értem, persze, jól, nem rossz ötlet! Akkor ez most olyan, mint egy éjszakai túra?
– Olyasmi, ha élve megússzuk – sóhajtott Peti. – Azért így sötétben elég para ez az erdő, nem? Pedig nappal már jártam itt egy csomószor, de most valahogy egészen más!
Misi szétnézett. A fejlámpa élesen megvilágította az ösvény melletti fák törzsét és a bokrokat, de minden más sötétben maradt, így valóban kísérteties látványt nyújtott az egyébként barátságos erdő. Ahogy haladtak egyre mélyebben be a sűrűbe, az ösvény egyre szűkebb lett, és egyre nagyobb volt a csend. A barlangban még oly élénk beszélgetések abbamaradtak, mindenki a lépteire figyelt, hogy meg ne botoljon egy nagyobb kőben, fagyökérben, vagy bele ne lépjen egy gödörbe. Csak a lépéseik nesze hallatszott.
Misinek úgy tűnt, már időtlen idők óta mennek befelé a sötét mélyére. A téli éjszaka szinte tapintható volt körülöttük, úgy érezte, minden, ami a világon ezen az erdőn kívül van, egyre távolibb és valószínűtlenebb. A fejlámpák éles fénye csak köveket, fatörzseket s általuk kilélegzett párafelhőket világított meg. Megborzongott. Vajon van félnivalójuk? Mikor érnek már oda? Az osztályfőnök és a túravezető ekkor hirtelen rákanyarodott egy meredeken emelkedő ösvényre, és nekik még jobban figyelniük kellett, hova lépnek.
– Csak lassan, óvatosan! Nemsokára ott vagyunk – biztatta a csapatot az osztályfőnök. – Ez a szakasz egy kicsit húzós, de megéri!
Misi ebben egy kicsit kételkedett, legszívesebben azonnal hazaszaladt volna a kivilágított, meleg és barátságos nappalijukba. Mire azonban egyet sóhajthatott volna, a sor eleje megállt, s neki el kellett ismernie, hogy az osztályfőnöknek igaza volt.
Egy erdei tisztásra jutottak. A másik osztály a kis tér közepén várta őket körben állva, mindenki kezében egy-egy fáklya, lámpa vagy gyertya világított. Körülöttük a sötét erdő, felettük gyémántként ragyogtak a téli csillagok. Amikor az egész osztály kiért a tisztásra, a rájuk várók megnyitották a kört, hogy ők is beállhassanak. A fejlámpákat lekapcsolták, hogy ne vakítsák el egymást, csak a tenyerekben világítottak a fények, így Misi elsőre nem is látta, kinek a kezét fogja meg a körben.
Ahogy aztán a szeme hozzászokott a sötéthez, körbenézett. A jobbján Peti állt, a bal kezét pedig egy lány fogta. Misi alig tudta kivenni az arcvonásait, a mosolya azonban ismerősnek tűnt. Aztán egyszer csak felismerte:
− Luci! Hát te hogy kerülsz ide?
− Psszt! – intette mosolyogva csendre Misit Luci.
Folytatjuk!