Misi alvajáróként téblábolt egész vasárnap a lakásban. Előző nap még minden olyan egyértelmű volt, olyan tiszta és érthető. Tudta, értette, mi történik körülötte, és miért.
Megkereste őt Guszti macska meg Jani bá, s megbízták egy feladattal, ami tulajdonképpen egy küldetés. Meg kell találnia a fényt a sötét időkben, hogy helyreálljon az egyensúly a világban, és segítse a lakóit. A küldetésben, ahogy mondták, jelek segítik majd őt, mint útjelzők.
Az első jel egy gyertyaöntő foglalkozásra hívó szórólap volt. Misi úgy gondolta, ott kellett volna megkapnia a következő jelet, ami megmutatja, merre tovább. A foglalkozásnak vége lett, és Misi ugyan jól érezte magát, de semmi különös nem történt, azóta sem. Semmi jel, semmi hívás, semmi újabb fantasztikus varázslat. Még a macska sem bukkant fel a ház sarkánál, pedig Misi ebéd után kiment, és őgyelgett egy sort a parkban, hátha meglátja a cicust, s az mond valamit. Százezerszer is végiggondolta az eseményeket, aminek csak az lett az eredménye, hogy már a saját emlékezetében sem bízott. Kezdte azt hinni, csak álmodta az egészet.
− Gyere, Misi, meggyújtjuk a gyertyát az adventi koszsorún – hívta este az anyukája a nappaliba.
– Látod, milyen szép? A te gyertyáidat tettem rá. Gyönyörű! Mint egy csillagos téli éjszaka!
Misi máskor nagyon örült volna, hogy az anyukáját ilyen boldognak és büszkének látja valami miatt, amit ő csinált. Most viszont egyedül arra tudott gondolni, hogy talán csak a képzelete játszott vele, amikor jelként értelmezte azt a szórólapot. És a mai is csak egy újabb vasárnap, olyan, mint a többi, leszámítva az adventi koszorút. De akárhogyan is van, az adventi gyertyák meggyújtása fontos esemény, ezért Misi átment a nappaliba, meggyújtotta a gyertyát, és nagyon próbált örülni annak, hogy az anyukája így örül.
− Na? Megvan az új hobbid? – kérdezte az apukája a gyertyákra mutatva. – Jól érezted magad tegnap a foglalkozáson?
− Igen – válaszolta Misi nem túl lelkesen –, nagyon jól.
− Meglepő, nem? Az ember néha elcsodálkozik, hogy miféle dolgok is okozhatnak örömet. Na és találkoztál ott valakivel?
− Hát egy csomóan voltak ott, főleg idősebb nők.
− Azt mindjárt gondoltam – mosolygott az apukája. – Korodbeli gyerek egy se volt?
− Volt egy lány, de csak a végére ért oda. Lucinak hívják.
− Ő volt a fény az éjszakában?
Misi csodálkozva nézett az apukájára. Hát ezt meg honnan tudja? És miről tudhat még!
− A Luca fényt jelent, ha jól tudom, csak ezért kérdem. És szimpatikus volt?
Misi zavarba jött a kérdéstől, nem tudta, mit is felelhetne.
− Na, jó, nem faggatlak – folytatta az apja. – Csak azon gondolkodtunk anyáddal, hogy most, miután a hideg miatt délutánonként nincs foci, nem hiányoznak-e a barátaid, és esetleg nem szeretnéd-e őket meghívni a szülinapodra, ami, ugye, nemsoká itt lesz. Rendezhetnél egy nagyobb bulit. Lehetne ez az ajándékod, mit szólsz? Eddig még sosem tartottál szülinapot, itt az ideje elkezdeni!
Misi meglepődött. Nem is gondolt a születésnapjára meg az ajándékra, az úgynevezett barátaira, akik nem is voltak, aztán meg végképp nem.
− Nem kell most válaszolnod – tette hozzá gyorsan az anyja. – Kérhetsz mást is, persze, amit szeretnél, ez csak egy ötlet.
− De a barátok fontosak – próbálkozott tovább az apja –, a sötét időkben ők jelentik számunkra a fényt. Ugye, tudod?
Misi bólintott, motyogott valamit az orra alatt, és visszament a szobájába. Amint leült az asztalához, valami halkan megkocogtatta az ablakot. Guszti volt az, a macska.
− De jó, hogy itthon talállak – ugrott be a szobába, ahogy megnyílt az ablak. – Üzenet van a számodra.
Misi nagyon megörült a macskának. Ezek szerint mégsem a képzelete játszott vele az elmúlt napokban. Meg is vakargatta a vöröske fülét, amit az dorombolással köszönt meg.
− Igen? És mi az?
− Jani bá azt üzeni, hogy hallgass apádra.
− Mi? És mi van a fénnyel?
− Ne a hírhozót faggasd, én csak ennyit mondhatok.
Azzal a macska már kinn is volt az éjszakában.
Misi egész este törte a fejét, mit kezdjen az üzenettel, és kiket kéne meghívnia a szülinapjára. Mi lesz, ha el se jönnek? Akkor a szülei megtudják, hogy csak kitalálta a barátokat meg a focit, valójában egyedül bóklászik minden délután a városban. Másnap az iskolában is ez járt a fejében, az utolsó órán is, amikor az osztályfőnök a terembe lépett, és így szólt:
− Tudjátok, hogy közeledik a karácsony. Arra gondoltam, az advent heteiben a pénteki két osztályfőnöki órán az ünnepre való tekintettel csinálhatnánk valamit együtt. Igazgatói engedéllyel persze.
Misi feltette a kezét, amin ő maga lepődött meg a legjobban.
− Nekem szülinapom lesz, igaz, csak a téli szünetben – köszörülte meg a torkát –, de szeretném meghívni az osztályt, csinálhatnánk valamit együtt. Mit szóltok? – és gyorsan elhallgatott, mert mi van, ha nem is akarnak szülinapozni.
Mindenki csodálkozva nézett Misire, hiszen eddig nem vett részt semmilyen közös dologban, ha nem volt kötelező. Mi lelte? Misi maga sem értette, de úgy érezte, ezt kell tennie. Hallgatnia kell az apjára, hát nem? A barátok fontosak! Majd csak akad valaki, akivel legalább egy kicsit összeismerkedik.
− Nagyon jó, Misi, ez aztán a kedves gondolat! − az osztályfőnök büszkén megveregette Misi vállát. – Na, osztály, van ötlet?
Aztán azzal folytatta, hogy a szomszéd utcában a testvériskola párhuzamos osztálya fáklyás barlangsétára készül a hegyekbe. Talán velük tarthatnának ők is. Persze csak ha nem túl félelmetes az a barlang. Misinek felcsillant a szeme, mert eszébe jutott Luci és a fény az éjszakában. Mintha minden újra összeállna!
− Menjünk mi is! Majd vigyázunk egymásra! – észre sem vette, és megint jelentkezett.
− Szerintem is jó lenne, én már voltam azokban a barlangokban – csatlakozott hozzá Peti, egy barna hajú fiú a harmadik padból. – Biztosan jön túravezető is, úgyhogy nincs mitől félni még a lányoknak sem.
Misi bólintott. Elmosolyodott a gondolatra, hogy most először várja a közös programot az osztálytársaival. Mi jöhet még?
Folytatjuk!