Misi már nagyon várta az őszt, és nemcsak a sapka miatt, ami a hidegre forduló napokban eltakarja majd a világító vörös haját. Az őszi óraátállítás óta délutánonként, ahogy kilépett az iskolából, már sötétedett, és a párás, ködös, esőszitálós időben még az unalomig ismert utcák is izgalmas helyszínekké váltak.
Hát még az elhagyatottabb helyek! Misi felkutatta a környéken lévő összes elhagyott telket, régi gyártelepet, és amint ideje engedte – hétvégén vagy az iskolai szünetekben −, ellátogatott a nagyváros távolabbi részeire is felfedezni való hasonló helyeketkeresve.
Anyukája persze mit sem tudott ezekről az utakról, apukájáról nem is beszélve. Az ő szemükben Misi egy csendes fiú volt, elég jó jegyekkel ahhoz, hogy ne keltsen feltűnést az iskolában, és mivel úgy tudták, hogy délutánonként az iskolatársaival focizik, nem aggódtak a barátai felől sem.
Misi sem aggódott a barátai felől, ugyanis nem voltak igazán jó barátai. Igazából el sem tudta képzelni, hogy volna még egy hozzá hasonló teremtménye a világnak, aki osztozik az érdeklődésében, és megérti őt. Ugyan hol teremne még egy olyan csodabogár, aki odavan a ködből kísértetiesen felsejlő, elhagyott gyárépületekért, a lepusztult, kongó csarnokokért, és boldogan zötykölődik különféle buszokon, trolikon és villamosokon, hogy megnézzen egy ilyen helyet?
Misi boldogan zötykölődött, bármilyen járműről is volt szó, márpedig a nagyváros számtalan lehetőséget kínált az efféle zötykölődésre, és Misi számára minden jármű új élményt, minden útvonal új kalandot jelentett − Misi nem unta meg soha.
Az egyik délután, pont, mikor a hegyek mögött lebukott a nap, a kisfiú egy trolibusz ablakán bámult kifelé. A troli éppen a megállóban állt, a fáradt és nyűgös utasok le- és felszálltak, bevásárlótáskákkal és rengeteg ruhába bugyolált gyerekekkel volt tele minden kezük. Péntek délután a nagyvárosban mindenki megpakolva rohan haza. Misi arra gondolt, a szülei is ezt csinálják most, hogy estére vacsora, holnapra reggeli legyen, aztán ebéd és újabb vacsora – másra nem is nagyon jut idő.
Ahogy bámult kifelé az ablakon, egy betonkerítés tetején nagy, fényes, vörös foltot vett észre, éppen olyan narancsvöröset, mint a haja. Mi lehet az? Egy elhagyott kötött sapka? Hunyorított, és csodálkozva látta, hogy egy macska ül ott szemben összegömbölyödve, egy fényes bundájú vörös cirmos, és őt bámulja. Egyenesen a szemébe néz. Misi már ugrott volna, hogy leszálljon, és jobban szemügyre vegye az állatot, ám az ajtók épp záródtak, és a troli továbbindult a pénteki alkonyatban.
− Na? – kérdezte az öreg szokás szerint a belépő macskát. – Megtörtént?
A cirmos nézte, ahogy az öreg megtölti a tálját, és leteszi elé. Beleszagolt, evett egy falatot az ételből, majd így szólt:
− Igen. Észrevett.
− Na végre! Hol történt?
− A trolin ült a ligetnél, én pedig a megálló mellett. Rám nézett az ablakon át, és láttam, észrevette, hogy őt nézem. Majdnem felugrott, hogy leszálljon, de elkésett vele.
− Sebaj! Ezek szerint elkezdődött. Nemsokára észrevesz megint, és odamegy hozzád, akkor beszélgethettek.
− Kíváncsi vagyok, mit szól majd egy beszélő macskához! – jegyezte meg a cica tele szájjal.
− Rá fog jönni hamar, hogy csak ő hall téged, és ez tetszeni fog neki, meglátod!
− Mondjak el neki mindent?
− Nem, nem, dehogy, semmiképpen! – az öreg a fejét rázta. – Az sok lenne egyszerre, ki tudja, hogy reagálna! Elsőre elég, ha megszólítod, amikor majd újra találkoztok. Ő nem fog téged megszólítani, abban biztos vagyok. Elmondhatod neki, hogy igen, beszélsz, de csak ő meg még néhányan hallanak téged. És hogy macska vagy, nem elvarázsolt sárkány vagy ilyesmi.
− Ja, jó, persze – bólintott a macska –, hogy ne ijedjen meg nagyon.
− Pontosan. Elmesélheted neki, hogy láttad már néhányszor, és tudod, merre jár. Meg hogy szép vörös a haja, majdnem olyan szép, mint a te bundád, csak a tiéd ráadásul még csíkos is. Ekkor talán mond majd valamit arról, hogy neki nem tetszik. Ne próbáld meggyőzni. Majd rájön idővel, ahogy a többiek is. A lényeg, hogy tedd fel neki a kérdést.
− Jó, jó, tudom. Hisz feltettem már azt a kérdést ki tudja, hányszor – bólogatott a macska, és amint befejezte az uzsonnázást, felugrott a füles fotelba a jól megérdemelt szunyókálását megkezdeni.
Az öreg elmosogatta a tálkát, majd nekilátott vacsorát készíteni. Komótosan tett-vett a konyhában, nagyon öreg volt, hosszú élet állt mögötte. S az alatt hány meg hány gyereket figyeltek már – merengett magában –, várták a vele való első találkozást, a pillanatot, amikor eldől, rálépnek-e együtt az útra, vagy sem. Sikerülnie kell most is, gondolta, ahogy sikerülnie kellett eddig is minden alkalommal, de mégis volt olyan, amikor süket fülekre találtak. Bonyolult szerkezet az ember, az biztos. Ez az egy, amit biztosan tud ennyi idő után.
Nem sok, de épp elég.
Misi eközben hazaért a városi kirándulásból, és ahogy leült a vacsoraasztalhoz, arra gondolt, hogy ezúttal mintha nem kötötte volna le őt annyira az utazás. Egyfolytában az a macska járt a fejében a megállóban, ahogy egyenesen ránézett, bele a szemébe, mintha ismerte volna. Igen, mintha mindig is ismerte volna.
− Ízlik? Minden rendben van? – kérdezte az anyukája. – Mintha máshol járnának a gondolataid. Nem vagy beteg?
− Volt valami a suliban? – nézett Misire aggódva az apja is.
− Á, semmi, semmi, csak egy kicsit fáradt vagyok – legyintett Misi. – Nem volt semmi különös.
Anyukája egy darabig még vizslatta tekintetével a fiát, mintha tudta volna, hogy ez nem egészen igaz, de faggatni nem akarta. Később az ágyban Misi azzal próbálta elhessegetni gondolatait a macskáról, hogy az csak egy közönséges kóbor macska volt, amiből sok van a városban, és nem is rá nézett, rosszul látta a troli ablakából, vagy csak képzelődött. Holnapra elfelejtem az egészet – győzködte magát.
Nem fog elfelejteni – gondolta a macska, és kinyújtózott a fotelban. – Reggel én leszek az első gondolata – mondta ki hangosan.
− Az biztos! – bólintott az öreg mosolyogva.
Folytatjuk!