Hol volt, hol nem volt, ott, ahol a nagy folyó ezüst kígyóként tekereg a három hegy lábánál, épült egy város. Nem egy nap alatt persze, hiszen Rómát sem egy nap alatt építették.
A történelemkönyvekben biztosan megtalálod, hogyan keletkezett ez a város, én csak annyit tudok, hogy ott áll időtlen idők óta, és egyre csak nő és nő, egyre több ház, egyre több autó és egyre több ember zsúfolódik benne. A folyó egyik partján, a három hegy oldalában hatalmas, régi épületek sorakoznak, régmúlt királyok vára, hercegek palotái. Körülöttük számtalan ódon kis utca apró házacskákkal. A folyó másik partján óriási, csillogó-villogó toronyházak nyújtóznak a magasba, a mai királyok és hercegek otthonai. Azok mögött bérházak, bankok, iskolák patinás épületei mutatják a kíváncsi szem elől sem takargatva a környéken lakók pazar életmódját.
A folyótól távolabbra eső részeken sétáló aztán egykor talán büszke, mára azonban jócskán megkopott bérházak tömbjeit fedezheti fel. Málló vakolatok, kitört ablakok jelzik, hogy a régi szép napokra errefelé már nem nagyon emlékszik senki. Valamikor itt ért véget a város. Utána már csak gyártelepek sora következett műhelyekkel, raktárépületekkel. Most már ezek is elhagyatottak, az üzemeiket bezárták, alig némelyikben működik még valami. Ez a rész ma a város rozsdaövezete. Ezen túl, északnak viszont egy kertváros tágas telkein takaros családi házak sorakoznak az egymást keresztező utcákban, délre meg óriási lakótelepek panelházai adnak otthont a rengeteg városlakónak.
A málló vakolatok városnegyedében, a belváros hangos sétányaitól, a fényes sugárutaktól, de a kedves kertes családi házaktól is távol van egy park, szinte megbújik az omladozó bérházak között. Ebben a parkban mintha megállt volna az idő, a sűrű bukszusok és platánfák közé a városi nyüzsgésből és zajból mintha semmi nem jutna el.
Egy szeptemberi kora reggelen pont ide, ebbe a majdhogynem titkos parkba szórta be első fénysugarait a kelő nap, hogy megcirógassa a park közepén, egy vörös márványtalapzaton álló, díszes kabátját magán mogorván összehúzó szobor bajuszának hegyét.
Ám ez a szobor nem kedvelte a huncut napsugarakat, ahogy semmi mást sem kedvelt. Most is zsémbes és mord volt, annak ellenére, hogy keresztbe font karjain egy macska nyújtózkodott. Úgy tűnt, ebben a kora reggeli órában a környéken ez a vörös kandúrka az egyetlen ébren lévő élőlény – körben mindenhol csend volt. Még a madarak is aludtak.
A macska azonban, miután megfésülte bajuszát, és felnézett a komor szoborra, vajon az ő bajsza is van olyan kackiás, mint a szoboré, leugrott a földre, kisétált a parkból, át a néptelen utcán egészen a sarki bérházig. Ott aztán besurrant a kapu és a kikopott macskakövek közt maradt résen. Átszaladt az udvaron, s leült a sarokban lévő lakás ajtaja elé, mint aki vár valamit.
− Itt vagy, cicus? – hallatszott kisvártatva a lakásból egy reszelős bácsihang. – Jövök már, jövök!
Tárult az ajtó, egy kerámiatál koccant a kövön, és a vörös kandúr boldogan lefetyelte a reggelijét.
− Finom, cicus? – kérdezte az ajtóban álló idős bácsi. Összehúzta magán a kötött kardigánt, éppen úgy, ahogy a szobor a kabátját a parkban.
− Gyere be, kis macska, meséld el, merre jártál az éjjel. Velem nem történt semmi érdekes, de neked biztosan van mondanivalód!
A cicus besétált a lakásba, az előszobán át be az aprócska nappaliba. Letelepedett az ablak előtt álló füles fotel karfájára, és türelmesen várta, amíg az öreg becsoszog utána a szobába, s helyet foglal a fotelban.
− Na, lássuk, ki jött, ki ment! – sóhajtott az öreg, s hátradőlt a fotelban.
A macska megsimogatta a bajuszát, és belekezdett.
− A vén Macskássy Géza megint rosszkedvű, hiába ültem a karjaiba – mesélt először a szoborról. – A galamboknak sem örül már, a repülőgépek meg kifejezetten idegesítik. Ember most nem járt a parkban este tizenegy óta.
− Nagyon helyes! – bólintott az öreg. – Hát a gyerek?
− A Misike? Reggel láttam iskolába menet, délután elmulasztottam...
− Ej, mondtam, hogy tartsd szemmel azt a gyereket! – ingatta fejét az öreg. – Ki tudja, mikor lesz szüksége a segítségünkre!
− Jó, jó, tudom, de nekem is jár egy kis ebéd utáni szunyókálás! Majd ma jobban figyelek – sopánkodott a macska.
S amikor a beszámolást elvégezve a vörös kandúr az öreggel együtt a fotelban álomra szenderült, a park másik oldalán, a sarki bérház udvari saroklakásában, az udvarra néző ablak alatt Misi éppen kinyitotta a szemét az ágyában.
− Mami, egy macskával álmodtam! – kiáltotta.
Édesanyja erre benyitott hozzá a konyhából.
− A régi álmoskönyvek szerint álmunkban macskát látni nagy szerencse! Az bizony ránk is férne! – mosolygott a fiára. – Kelj fel, Miskó, vár a reggeli meg az iskola.
Ezzel kezdetét vette egy újabb szeptemberi nap a nagyvárosban, és csak a macska tudta, mit tartogat Misi számára.
Folytatjuk!