Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg ház. A város szélén állt szemben a buszgarázzsal, ahol éjszakánként a városi buszok pihentek. A ház kiskertjében néhány gyümölcsfa és egy fészer, benn a házban pedig egy idős néni várta a kályha mellett, hogy elolvadjon végre a februári hó, és jöjjön a langyos tavaszi meleg. A fészerben két egérke húzta meg magát, s mivel élelmük már fogytán volt, a hideget meg nehezen viselték, ők is a meleg napok után vágyakoztak.
Egy reggel aztán, mikor az első városi busz kihajtott a garázsból, az egyik egérke, az izgágább, kidugta fejét a fészer ajtaja alatt, körbekémlelt, majd kijelentette:
− Tovább nem várhatunk! Itt benn nincs már más, csak éhség és hideg!
− De mi van a macskával? Magad mondtad, hogy láttad a nyomait a hóban – emlékeztette őt a társa.
− Azok már régi nyomok voltak, belefagyva a hóba. Meg kell próbálnunk eljutni a házig, ott benn biztos meleg van, és talán valami harapnivaló is akad.
− Na és ezek a nyomok itt? – mutatott ki az ajtó alatti résen a másik egér.
− Ezek? Ezek madárnyomok. Talán verébé.
− Dehogy! Varjúé! Na és mit eszik a varjú? Hát egeret! Mégpedig reggelire! Az ám! Nem megyünk sehova!
Az izgágább egérke erre kicsit megborzongott, de aztán újra kidugta a fejét a résen.
− Azok meg ott kutyanyomok! Igen, most már látom − mutatott odább az udvaron. – A kutya elkergette a macskát és a varjút, úgyhogy szabad az út a házig – s már át is préselte magát a keskeny résen, és a ház felé szaladt.
− Ó, ez a kis buta, még baja esik! – kiáltott fel a másik egér, és a társa után eredt.
Szedte a lábát a két kis egér a keményre fagyott havon át a házig. Ott egy ablakrésen bebújtak a kamrába, és hamarosan a néne tűzhelye előtt találták magukat a szobában.
− Ni csak, egérkék! – csapta össze két kezét a néni. – Kértek tejecskét? Éppen azt reggelizem egy kis kenyérrel, nagyon finom!
Az egerek hálásan elfogadták a meleg tejbe áztatott kenyeret, és onnantól fogva a nénivel együtt várták a tavasz érkezését a kályha mellett.
Kde bolo, tam bolo, bol raz jeden starý dom. Stál na okraji mesta oproti autobusovej garáži, kde v noci odpočívali autobusy mestskej dopravy. V malej záhradke pri dome rástlo niekoľko ovocných stromov, bola tam kôlňa a vo vnútri domu sedela pri peci starenka a čakala, kedy sa už konečne roztopí februárový sneh a príde jarné, vlažné teplo. V kôlni boli utiahnuté dve myšky a keďže im už dochádzalo jedlo a zimu znášali len ťažko, aj ony túžili po teplejších dňoch.
Jedného rána, keď z garáže vyrazil prvý mestský autobus, jedna z myšiek, tá neposednejšia, vystrčila hlavu spod dverí kôlne, rozhliadla sa a vyhlásila:
– Už nemôžeme ďalej čakať! Tu je len hlad a zima!
– A čo mačka? Sama si povedala, že si videla stopy v snehu – pripomenula jej spoločníčka.
– To boli staré stopy, zamrznuté v snehu. Musíme sa pokúsiť dostať do domu, tam je určite teplo a snáď sa nájde aj niečo na zahryznutie.
– A čo tieto stopy tu? – ukázala druhá myš cez škáru pod dverami.
– Tieto? To sú vtáčie stopy. Možno vrabčie.
– Ale kdeže! Havranie! A čo jedia havrany? No predsa myši! Navyše na raňajky! Tak veru! Nikam nejdeme!
Neposedná myška sa na to trochu striasla, no potom znovu vystrčila hlavu cez škáru.
– A tam sú psie stopy! Áno, teraz to už vidím – ukázala na niečo ďalej na dvore. – Pes odohnal mačku aj havrana, takže cesta k domu je voľná! – A vzápätí sa pretisla cez úzku škáru a rozbehla sa smerom k domu.
– Ach, tá malá hlupaňa, ešte sa jej niečo stane! – vykríkla druhá myš a rozbehla sa za svojou spoločníčkou.
Myšky trielili po tvrdom zamrznutom snehu k domu. Cez škáru v okne vliezli do komory a čoskoro stáli v izbe pred starenkiným krbom.
– Pozrime sa, myšky! – tlieskala starenka. – Prosíte si mliečko? Práve som raňajkovala mlieko s chlebom, je veľmi chutné!
Myšky vďačne prijali chlieb namočený v teplom mlieku a od tej chvíle čakali spolu so starenkou pri peci na príchod jari.
Fordította Szigeti Éva
Dózsa Csilla rajza