Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy játszótér. Délutánonként visszhangzott a nevetéstől és visongástól, a sok színes játék, hinta mind tele volt gyerekkel. Sötétedéskor aztán kiürült a tér, a szülők lassan hazaterelgették a csemetéiket, és elcsendesült a környék. A házak ablakai jó éjt kacsintottak a játszóra, s a lakók álomba merültek.
Nem úgy a tér túloldalán az erdő lakói. Ők alkonyatkor ébredeztek a nappali szendergésből, és éjszaka indultak felfedező, táplálékszerző utakra a környéken. Az egyik éjszaka egy népes vaddisznócsalád kocogott a játszótérhez. A malackáknak felcsillant a szemük, ahogy bebámultak a kerítésen, de a mamájuk óva intette őket:
− Veszélyes hely az, gyerekek, még nyakatokat szegnétek ott. Az az emberek számára van, nekünk jobb csak az erdőben. Egyetek szépen, ott, a nagy tölgy alatt túrjatok, arra, arra, aztán forduljunk vissza!
− Jaj, mama, legalább hadd nézzünk körül! Már jóllaktunk! – visították a malackák.
− Olyan nincs, hogy jóllaktunk! A malac addig eszik, amíg ennivalót lát, különben hogyan nőne nagyra! – méltatlankodott az anyjuk. – Tessék tovább túrni, makkot keresni!
A malacok szófogadóan turkáltak tovább a tölgyfa tövében, kivéve a legkisebb csíkos hátút. Az szép csöndben lemaradt a többiektől, a kerítés alján keresett egy lyukat, és befurakodott a játszótérre. Ó, micsoda csoda várta odabenn! Máris felugrott a körhintára. A hinta óvatosan megindult, és elvitte a malacot egy körre. Aztán a csúszda intett, hogy jöjjön, próbálja ki őt is. A malac pedig lelkesen felmászott a csúszdára, és visítva lecsúszott rajta. Micsoda élmény! Ez aztán valami! A kis röfi sorban kipróbált mindent, mászókát, libikókát, trambulint, szörfdeszkát, egyre lelkesebben és bátrabban merült bele a játékba. Amikor egy újabb kört tett a körhintán, a kerítés túloldalán észrevette a testvéreit, ahogy vágyakozva figyelik őt.
− Gyertek, gyertek! Nagyon jó ez a játszó! − kiáltott oda nekik.
Mit tehetett a vaddisznómama! Sóhajtva engedett a kismalacok kérlelésének, és mindnyájan átbújtak a kerítés alatt. Lett nagy visítás, móka, kacagás! Hajnalig abba se maradt. Attól fogva a vadmalacok és a mamájuk minden éjszaka ellátogattak a játszótérre egy kis bolondozásért.
Kde bolo, tam bolo, bolo raz jedno detské ihrisko. Každé popoludnie sa naplnilo smiechom a výskaním, farebné preliezačky a hojdačky boli plné detí. Keď sa zotmelo, ihrisko sa pomaly vyprázdnilo, rodičia si odvádzali ratolesti domov a okolie ihriska stíchlo. Okná domov žmurkli ihrisku na dobrú noc a obyvatelia sa ponorili do spánku.
Nie tak obyvatelia lesa na druhej strane ihriska. Tí sa za súmraku prebudili z denného spánku a v noci sa vydali na prieskumné cesty a za potravu po okolí. Raz sa v noci k ihrisku docapkala početná rodina diviakov. Prasiatkam sa rozžiarili oči, keď nazreli cez plot, ale mama ich varovala:
– To je nebezpečné miesto, deti, ešte si tam polámete väzy. To je pre ľudí, nám je lepšie v lese. Pekne sa najedzte, pod tým veľkým dubom si poryjte, tam, tam, a potom sa vrátime!
– Ale mama, aspoň sa poobzerajme! Už sme sýte! – pišťali prasiatka.
– Sýtosť neexistuje! Prasiatko je dovtedy, kým vidí jedlo, ako by inak narástlo! – hundrala mama. – Rýpajte len, hľadajte žalude!
Prasiatka poslušne rýpali ďalej pod dubom, okrem najmenšieho, prúžkovaného. To sa nebadane vzdialilo od ostatných, našlo dieru v spodku plota a pretislo sa na ihrisko. Aké zázraky ho tam čakali. Prasiatko zaraz vyskočilo na kolotoč. Ten sa opatrne roztočil a prasiatko sa povozilo jedno kolo. Potom ho volala šmykľavka, prasiatko si ju muselo vyskúšať. Prasiatko s nadšením vyliezlo na šmykľavku a s výskotom sa spustilo dolu. Aký zážitok! To je teda! Malé prasiatko postupne vyskúšalo všetko, preliezačku, hojdačku, trampolínu, surfovaciu dosku, a do hry sa zahľbilo s čoraz väčším nadšením a odvahou. Keď sa opäť viezlo na kolotoči, na druhej strane plota zbadalo svojich súrodencov, ako ho túžobne sledujú.
– Poďte, poďte! Je to skvelé ihrisko! – zakričalo.
Diviačej mame nezostávalo nič iné. So vzdychom podľahla prosbám prasiatok a tak sa všetky pretisli pod plotom. Bolo tam kriku, zábavy a smiechu! Do úsvitu sa ani nezastavili. Odvtedy chodia diviačiky so svojou mamou každú noc na ihrisko za trochu zábavy.
Fordította Szigeti Éva
Dózsa Csilla rajza