Egy csöndes júniusi este történt, hogy a macska sétára indult. Nem volt ebben semmi különös, minden este körbesétált a környéken, csak hogy megnézze, mi újság. A séta végén aztán, ahogy odaért a nagy tölgyfához, szokásosan leheveredett a fa tövébe.
Most is odagömbölyödött a girbegurba gyökerek közé egy kis üregbe, amelyet mintha csak az ő számára növesztett volna a fa. Ám most valami szokatlant érzett. Valami nyomta az oldalát. Valami kényelmetlen volt. Kinőtte volna a kis vackát? No de egyetlen nap alatt?! A macska nem értette a dolgot. Felállt és alaposan szemügyre vette az üreget. Egy őszről itt maradt kis makkocskát talált a mélyén, az nyomta az oldalát.
– Ej – gondolta magában –, kihajítalak!
Aztán eszébe jutott, hogy az talán még se volna szép, hiszen a makk a fa apró gyereke. Biztosan nem örülnének, ha elszakítaná őket egymástól. Odébb somfordált hát, hogy más helyet keressen.
Leheveredett az ösvény mellé. Nyomták a kövek. Helyet keresett a fenyő alatt. A fenyőtüskék szúrták az orrát.
– Haj – sóhajtott a macska –, hát nem tudok egy jót pihenni?
Ekkor halk suhogást hallott a rét felől. Arra néz, s látja, hogy a pipacsok integetnek felé. Mintha hívnák őt.
− Gyere, gyere csak, nálunk elalhatsz!
A macska átszaladt az úton, ki a rétre.
− Gyere csak, te kedves macska! – szólongatták őt a pipacsok. – Itt, a lehullott szirmainkon alhatsz egy jót. Meglátod, finom puha fekhely ez. Gyönyörű álmod lesz, és frissen ébredsz majd, mint kölyökmacskakorodban!
A macska leheveredett a virágok alá, a lehullott szirmokra. Óóó! Akár a selyem! Ilyen puha helyen még sohasem feküdt!
− Köszönöm – suttogta hálásan a pipacsoknak, és elaludt.
Jedného tichého júnového večera sa mačka vybrala na prechádzku. Nebolo by na tom nič neobvyklé, po okolí sa prešla každý večer, aby zistila, čo je nového. Na záver prechádzky, keď došla k veľkému dubu, ako zvyčajne ľahla si k jeho kmeňu.
Skrčila sa medzi krivolakými koreňmi do malej nory, ktorá bola pre ňu ako stvorená, akoby ju strom vytvoril len pre ňu. Tentokrát však ucítila niečo zvláštne. Čosi jej tlačilo bok. Cítila sa nepohodlne. Žeby zo svojej malej nory vyrástla? Za jediný deň?! Mačka to nemohla pochopiť. Postavila sa a dôkladne si noru prezrela. Na samom dne nory našla malý žaluď, ktorý tam musel ostať od jesene. Tak toto jej tlačilo bok!
„Ej,“ pomyslela si, „vyhodím ťa!“
Potom jej však zišlo na um, že to by veru nebolo od nej pekné, veď žaluď je vlastne malým dieťatkom duba. Určite by sa im nepáčilo, keby ich od seba odlúčila. Pobrala sa ďalej, aby si pohľadala iný nocľah.
Usalašila sa k cestičke, no tlačili ju kamene. Našla si miesto pod jedličkou, opadané ihličie jej pichalo nos.
„Ach,“ povzdychla si mačka, „čo si dnes neoddýchnem?“
Vtom od lúky začula tiché šušťanie. Pozrela sa tým smerom a videla, ako na ňu vlčie maky mávajú. Akoby ju volali.
„Poď, len poď, u nás môžeš prespať!“
Mačka prebehla cez cestičku a vybrala sa na lúku.
„Poď, len poď, milá mačka!“ volali ju vlčie maky. „Tu, na našich opadaných lupienkoch sa dobre vyspíš. Uvidíš, je to mäkučký nocľah. Prisnie sa ti niečo krásne a zobudíš sa taká svieža, ako keď si bola mačiatko!“
Mačka sa usalašila pod kvety, na ich opadané lupienky. Óóó! Boli ako hodváb! Na takom mäkučkom mieste ešte nikdy neležala!
„Ďakujem!“ Pošepla mačka vďačne vlčím makom a zaspala.
Slovnik/Szótár
na záver – végül, a végén
dub – tölgy
krivolaký – girbegurba
nora – üreg
vrásť z niečoho – kinő valamit
dôkladne – alaposan
žaluď – makk
nocľah – alvóhely
usalašiť sa – leheveredik
jedlička – fenyőfa
ihličie – tűlevél
lupienok – szirom
hodváb – selyem
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza