Az osztály kicsöngetéskor nem rohant az udvarra focizni, sem elfoglalni a legjobb helyeket a mászókán, amelyen a lányok előszeretettel gyakoroltak mindenféle akrobatikus mutatványokat. Mint egy felderítő expedíciós csapat, amely épp a dzsungelben készül tábort verni, körbejárták az iskolaudvart. Most egészen másnak látták, mint az elmúlt években. Pláne úgy, hogy bemehettek arra a részre is, ahova eddig nem volt szabad.
A régi ajtókat, kopott festékű padokat, törött járdalapokat és egy félig elkorhadt focikaput is magába foglaló lomdomb különösen izgalmasnak tűnt. Senki nem tudta pontosan, hogy mit rejt a sok-sok év alatt felhalmozott kacatok rengetege. Nem véletlen, hogy korábban néhányan a beígért intő ellenére is bemásztak oda körülnézni. A 4/A-nak viszont most nem kellett büntetéstől félnie. Enikő néni vezetésével óvatosan lépkedtek a területen.
– Balázskám, akkor száz százalékig biztos vagy benne, hogy ez a Miyawaki nem egy pokémon vagy egy animeszereplő neve? – kérdezte a tanítónő, miután a bejáráskor megállapították, hogy ez a hely tökéletesen megfelelne annak a különleges kiserdőnek, amiről a fiú beszélt az előző óra végén.
– Száz százalékig biztos vagyok, már csak azért is, mert a japántanárom nem szokott álhíreket terjeszteni. Minden órának van egy témája, és ahhoz tanuljuk meg a szavakat. Legutóbb a növényekkel és a kerttel foglalkoztunk, így került képbe Miyawaki professzor, aki egy botanikus. Kitalált egy módszert, amivel olyan kis helyeken is, mint ez itt, igazi erdőt lehet ültetni. Minierdőt. De erdőt – magyarázta Balázs.
– Ez nagyon izgalmasan hangzik. Azt gondolom, ha Ábellel összeállítanátok a jövő heti környezetismeret-órára egy kiselőadást róla, az nagyszerű lenne! – mondta Enikő néni.
– Akkor megcsináljuk? Tényleg lehet erdőnk? – kérdezték a gyerekek.
A tanítónő csak mosolygott, mint mindig, ha tudta, hogy nem ígérhet semmit. Ekkor egy katica repült el előtte, aztán leszállt Ábel vállára.
– Nézzétek csak! Egy hétpettyes. Ugye tudjátok, hogy ez mit jelent? – kérdezte Enikő néni.
– Szerencsét hoz – csicseregte Zsófi.
A nap hátralévő része gyorsan telt. A gyerekek mind azt számolgatták, vajon elfér-e a lomdomb helyén annyi fa, hogy mindegyikük ültethessen egyet. Ez nem tűnt soknak, hiszen Ábi szerint az ő iskolájának erdejében kétszáztizennégy fa volt. Amikor a legjobb barátja elköltözött, és nem volt kedve senkivel beszélgetni, egyik nap azzal töltötte a szüneteket,hogy körbejárt, és megszámolta.
Délután a napköziben még nem volt lecke,s mivel a nap túl erősen sütött ahhoz, hogy kimenjenek a felforrósodott betonra játszani, a napközis tanár betette nekik a kedvenc japán rajzfilmjét, a Totorót. Ábel gyanította, hogy nem véletlenül esett pont erre a mesére a választása, hiszen ekkorra már szinte mindenki tudott az iskolában arról, hogy mire készül az osztály. A Totoróban pedig két dolog is volt, ami most nagyon érdekelte a gyerekeket: egy különös erdő, és benne olyan varázslatos lények, mint a macskabusz.
– Te Ördögh, ez az erdő nagyon bejön. Faterom szerint a japánok csinálják a legmegbízhatóbb verdákat. Akkor egy működő erdőt, ami százszor egyszerűbb, csak össze tudnak hozni – veregette vállon vigyorogva Marci Ábelt, miközben a kapu felé igyekeztek a napközi végén.
– A bácsikám bonsaiokat gyűjt. Azokat is japánban találták ki. Minifák, amik pont úgy néznek ki, mint a nagyok, csak elférnek egy pici cserépben. Ezt úgy csinálja, hogy egy icipici ollóval úgy formázgatja az ágaikat meg a leveleiket már egészen kicsi koruktól, hogy egyszerűen nem nőnek meg. Mondjuk nagyon kényesek, mert nem mindegy, mennyit locsolod őket, és az sem, hogy melyik águkat vagy levelüket vágod le. Szóval nekünk csak nézni szabad őket, de nagyon szépek. Mint egy manókert – magyarázta csillogó szemekkel Lili.
– Bár az én nénikém nem japán, hanem kínai,amikor náluk voltunk látogatóban, láttam egy csomó olyan dolgot, amiket el sem tudtok képzelni. A lakásuk akkora, mint a mi nappalink, mégis elfér benne minden. A bútoraikat lehet hajtogatni, meg vannak mindenféle titkos rekeszeik, komolyan, mint a Harry Potter, bár anya szerint nem varázslat, ez csak az ázsiaiak leleményessége – fűzte a témához Chen, mielőtt az osztály szétszéledt volna az iskola kapujában, hogy ki szülőkkel, ki barátokkal elinduljon haza.
Ábel alig várta, hogy az apukája hazaérjen a munkahelyéről.
– Képzeld, lesz egy erdőnk az iskolában! Bár még nem biztos, de Balu, a barátom tud egy olyan erdőt, ami kis helyen is elfér. Miazaki,vagy valami ilyesmi. És most csinálnunk kell egy kiselőadást, és utána az Enikő néni meglátja, hogy mit tehet – hadarta a fiú.
– Lett egy barátod? Ilyen gyorsan? De örülök! – ölelte meg Ábelt az anyukája.
– Egy erdő a betondzsungel közepén? Szép gondolat! És merész. Hogyan kezdenétek hozzá? – kérdezte a fiú apukája olyan érdeklődéssel, amilyet Ábel akkor látott rajta legutóbb, mikor kitalálta, hogy építsenek együtt egy csúszdás játszóvárat a kertben.
Tuza Edit rajzai