– A látogatóköpenyről hiányik egy gomb! – döng-zeng a terem, ahonnan nem olyan régen elmenekültünk, úszik át a dörgedelmes hang a szomszédos szobákba, még hozzánk is eljut, pedig messze járunk.
Rodi kinyitja a tenyerét.
– Te vagy az a bizonyos? – kérdi suttogva és némi számonkéréssel, mintha én tehetnék róla, hogy Malvina hegyes könyöke miatt elszakadt az a bizonyos cérna, amin hetek óta már éppen csak csüngtem.
– Mintha nem tudnád – vágok vissza, hiszen pontosan azért talált rám, mert valószínűleg végignézte, ahogy lepottyanok.
– Visszavigyelek? – kérdi némi fenyegetéssel a hangjában.
Ezen kicsit eltöprengek. Igaz, hogy nagyon szeretek a látogatóköpenyen díszelegni, meg aztán onnan kiválóan lehet bámészkodni, de az is igaz, hogy szívesen látnék világot is, hiszen évtizedek óta ugyanabba a szekrénybe vagyok bezárva. Ez legalább üvegfalú, kellemes tartózkodási hely, nem olyan, mint az a sötét és kissé dohos láda, amiben másfél évszázadot vészeltem át. Még szerencse, hogy nagyokat szunyálhattam. Egyszer harminc évet átaludtam, senki felém se nézett.
– Egyelőre maradnék, s ha lehet, veled tartanék – mondom Rodinnak várakozásteljesen.
– Nem bánom – válaszolja kisvártatva. – Bár nem teljesen veszélytelen velem mászkálnod.
– Hogy-hogy-hogy? – jövök izgalomba.
– Hát én is szökésben vagyok – vallja be töredelmesen.
– Szökésben? – hökkenek meg.
– Naná!
– És ugyan miért szöktél meg? – kíváncsiskodom.
– Hármat találhatsz.
– Jó, találgatok, de sorolsz fel azért lehetőségeket?
– Nem vagy valami kreatív… – mondja kissé lesajnálóan.
Ezt a szót ugyan még sose hallottam, de pontosan tudom, hogy nem dicséretet kaptam éppen.
– Na, jó,akkor válassz! Vajon azért szöktem meg, mert
a) megbántottak?
b) úgy tartotta kedvem?
c) unatkoztam?
– Az az érzésem, hogy az utolsó…
– Jó a megérzésed! Pontosan azért léptem le, mert meguntam, hogy ugyanabban a tárlóban heverjek ugyanazokkal a pletykás szomszédokkal, hogy el kelljen viselnem a látogatók fürkész tekintetét, az ijesztgetéseket, mert néha akkorát böknek a tárló fedelére, hogy azt hiszem, menten rám roggyan. És mi tagadás, azt is meguntam, hogy a tárlatvezetéskor rólam álatlában említést sem tettek.
– Ezek bizony súlyos okok – mondom együttérzéssel. – De most hová megyünk?
– Szétnézünk kicsit.
Mielőtt nekivágnánk, újra halljuk a dörgedelmes hangot, amibe még a boltíves ablakok is beleremegnek.
– Azonnal teremtse elő azt a gombot! Csak maga tehet róla, hogy eltűnt! Jól tudja, hogy ezt a tárlót csak a jelenlétemben nyithatja ki! Megszegte az utasításomat, megszegte a házirendet! Megbízhatatlan perszóna! Alkalmatlan erre a felelősségteljes munkára! Van fogalma arról, mekkora érték ez a gomb? Dorfer Lucas gombkötőmester műhelyében készült 1764-ben! Különlegesen drága anyagokkal vonta be!
De Malvinát nem kellett félteni. Mindenki más megrémülne Lorenzovics úr haragjától, Malvina azonban rendületlenül fújja a magáét: ha ott marad a folt, azért szidná le, különben is az a gomb már hónapok óta ott fityeg a cérnaszálon, és már szólt is, hogy ideje lenne csinálni valamit, de amikor ő jelentést tesz, azt senik nem veszi komolyan, hiszen csak egy takarítónő, hát most csak ne tessen számonkérni rajta semmit Lorenzovics úrnak, és igazán többre mennének, ha együtt keresnék…
Na, erre Rodi megint megmarkol, és iszkolni kezd a lépcső irányába. Nem bizonyul jó ötletnek, nagyokat ugrik, közben pedig, hogy el ne veszítsen, úgy szorít, hogy nem kapok levegőt, és igazság szerint már fáj is, szívesebben lennék szbadon. Szerencsére Malvina és Lorenzovics úr hangját egyre távolabbról halljuk, talán beérik azzal, hogy a teremben kutakodjanak. Hirtelen átvillan rajtam valami.
– Te Rodi, mi van, ha beárul minket?
– Mármint kicsoda árul be? – értetlenkedik Rodi.
– Hát von Sternbach kamaragróf.
– Az meg kicsoda?
– Hát az öregúr az aranyozott képkeretben – vágom rá.
– Akinek olyan szép parókája van?
– Igen. Meg díszes dolmánya – teszem hozzá.
– Te már hallottad beszélni?
– Nem igazán, de kacsintani sem láttam még eddig, és most határozottan ránk kacsintott, amikor elviharoztunk alatta – magyarázom.
– Nem csak képzelődtél?
– De nem ám! Mert volt előzménye is. Ugyanis, amint a nagy zuhanás és gurulás után beszorultam a két parkettléc közti résbe, rám szegezte a tekintetét.
– Hát az nem lehetett valami kellemes – állapítja meg Rodi.
– Bizony, nem volt az. Főleg hogy nem tudtam mire vélni, mit jelenthet ez. Te mit gondolsz? Vajon
a) kíváncsiságot?
b) szigort?
c) kárörömet?
– Fogalmam sincs. Én még csak most láttam először, nem is vagyok bemutatva neki. Te ellenben a lakótársa vagy, még szép, hogy jobban ismered – jelenti ki Rodi.
– De hát mondom, hogy még sose viselkedett ilyen furán. Évtizedekig álmodozott az arany képkeretben, meg se moccant – próbálom meggyőzni újdonsült barátomat.
Marcel Mészáros és Petra Mészáros rajzai