Satnyácska motyogott valamit, majd egy pillanatra kékes fény vonta be az alakját. Aztán elindult, de még véletlenül sem úgy, ahogy egy hétköznapi ember szokott: mintha egy láthatatlan lépcsőn lépkedne, nemes egyszerűséggel felsétált a levegőbe, és jó néhány méter magasan megállt a fejük fölött.
– Hadd közöljek veletek egy örömhírt! Ki tudja, miért, talán mert már olyan rég nem beszélgettem idegenekkel, úgy döntöttem, ma kegyes leszek, és teljesítem egy-egy kívánságotokat! Na, mit szóltok?
A földön ragadt három kamasz megszólalni sem tudott. Halálos csend telepedett a szobára.
– Na, mi az, megkukultatok?! – csodálkozott rájuk Satnyácska, majd szárazon közölte velük: – Ugye tudjátok, hogy átlagosan csak minden tízmilliomodik ember részesül ilyen kegyben, úgyhogy jobban teszitek, ha nem várjátok meg, amíg meggondolom magam!
Levi és Luca most már egészen biztosak voltak benne, hogy a mai napon életük legnagyobb hullámvasútjára ültek fel. Csak rájuk kellett nézni, lerítt róluk a tanácstalanság. A kövérkés Arnold azonban élénkebb volt, mint valaha. Mindkettőjüket karon ragadta, és kissé odébb vonszolta.
– Ne bámuljátok már úgy! – utasította őket fojtott hangon, de Levi fejét így is két kézzel kellett elfordítania a magasban ácsorgó lányról.
– J-jól van, de ez a csaj… ez… – hebegte Levi.
– Látom, lebeg. Mondtam nektek, hogy egy dzsinn!
– De, Arnold, könyörgöm! – kulcsolta össze az ujjait Luca. – Dzsinnek nem léteznek!
Mire Arnold Satnyácskára bökött.
– Ezt neki is magyarázd el, légyszi! – Aztán a társai vállára tette a kezét. – Na, ide figyeljetek! Megértem, ha most kicsit össze vagytok zavarodva, de ne sápítozzatok már annyit! Eddig ti mondtátok meg, mit csináljunk, most viszont jobb lenne, ha rám bíznátok magatokat, rendben?
– Re-rendben! – nyögte Luca.
– Oké, oké! – hadarta Levi is. – De… Úgyis tudom, hogy ez az egész csak egy hatalmas szívatás! Méghogy dzsinn, áhh! Különben meg honnan tudsz te ennyit a dzsinnekről?
Arnold már nyitotta volna a száját, de helyette a fejük fölött szólalt meg egy hang:
– Na, mi lesz már? Kezdek unatkozni. Ha nem találjátok ki mielőbb, ki kezdi, lemondhattok a kívánságaitokról!
Arnold idegesen szorította meg a társai vállát.
– Majd elmondom, honnan ismerem a dzsinneket, de erre most nincs időnk! Jobb, ha belemegyünk a játékába, és örüljünk, hogy nem küld minket a Pokolba vagy más, tudom is én, miféle borzalmas létsíkra!
– Miért, olyat is szoktak? – tátotta el a száját Levi.
– Elég gyakori hobbija ez a dzsinneknek – sóhajtott Arnold, aztán epésen hozzátette: – Úgy látom, te csak Indiana Jones-os meg időutazós filmeket néztél, de dzsinneset egyet sem. Na mindegy, a lényeg, hogy hatalmas mákunk van, mert jókedvében találtuk.
– Méghogy jókedvében! – vigyorodott el Levi. – Ha jól értettem, épp most ajánlotta fel nekünk, hogy kívánhatunk egyet. Ez nem jó, hanem iszonyat király, öregem! Ide figyelj, én eddig nem hittem ezekben a hókuszpókuszokban, de ha mégsem álmodunk, és ennek az egésznek csak a fele igaz, akkor én…
– Akkor te jól befogod a szádat! – dörrent rá Arnold. – Értsd már meg, hogy ez nem egy hülye játék az okostelefonodon! Igen, kívánhatunk valamit, de baromira fontos tudnotok, hogy a kívánságotokat nem fogalmazhatjátok meg akárhogyan, világos?
– Miért nem? – kapcsolódott be a társalgásba Luca is.
– Mert ez a lény… Szóval valószínűleg nem egy sima dzsinn, hanem egy efreet…
– Kik azok az efreetek? – fogta meg a fiú karját Luca.
– Gonosz szellemek. Kívánságokat teljesítenek, de mindez csak álca. Valójában arra várnak, hogy kiforgathassák a gyanútlan áldozatok szavait. Egyszóval ez az ő kis játékuk, értitek? De ha pontosan fogalmaztok, akkor tényleg megkapjátok, amit akartok.
– Letelt az időtök! – döntött ekkor Satnyácska a fejük fölött. – Na, melyikőtök kíván elsőnek?
– Úristen, most mi lesz? – tört ki Lucából egy kérdésnek álcázott sikoly.
Ám váratlanul egy kéz paskolta meg a vállát.
– Ne aggódjatok, srácok, majd én megyek – mosolygott Levi.
– Te? – Arnold hevesen rázta a fejét. – Szó sem lehet róla, tuti, hogy elszúrod!
– Jaj, Levi, ugye nem azt akarod kívánni, hogy átmenj a pótvizsgán! – tördelte a kezét Luca is.
– Nyugi már, nem leszek önző! – biztosította őket a fiú. – Én is csak azt akarom, amit ti: megúszni ezt az egészet.
Azzal megfordult, és máris Satnyácska elé lépett. Az utóbbi néhány órában többször is úgy érezte, hogy a mainál még egy átlagos tanítási nap is ezerszer jobb. Most valahogy mégis visszatért a jókedve. Úgy érezte magát, mintha egy szuperhősfilmben szerepelne. Hamarjában még egy tréfás köszöntést is kifundált, ahogy az amerikai filmek hőseitől látta: „Hódolatom az óhajok hajadonának!”, akarta mondani Satnyácskának egy mély meghajlás kíséretében, de a lány megelőzte őt.
– Ó, már nem is kell mondanod semmit – mosolygott. – Ezek szerint úszni szeretnétek, ugye?
Levi visszahőkölt.
– Hogy mit akarunk?
– Úszni. Az előbb azt mondtad, hogy te is csak azt szeretnéd, amit ők, azaz, hogy megússzátok ezt az egészet.
– Ó, nem! – kiáltotta a háttérből Arnold. – Félreérti, kedves dzsinnhölgy, mert nem ismeri Levit. Ő mindig hülyéskedik, az a mondat csak egy ártatlan megjegyzés volt!
Satnyácskát azonban ez már szemmel láthatóan nem érdekelte.
– Kívánságotok számomra parancs! – jelentette ki. – Azt kívánom, hogy ezek a gyerekek ússzanak!
Kékes villanás cikázott elő, és a kádba röppent. Luca, Levi és Arnold döbbenten figyelte, amint a csap egy láthatatlan erő hatására elfordul, a kád pedig hihetetlen sebességgel kezd megtelni vízzel. A legijesztőbb rész azonban csak ezután következett: a csapot ugyanis Satnyácska akkor sem zárta el, amikor a kád színültig tele lett, a víz kifolyt belőle, és vészes gyorsasággal kezdte elárasztani a helyiséget.
Zatykó Bori rajzai