Amint Bibi reggel becsukta maga mögött a bejárati ajtót, Cicúr leugrott a díványról, s odakiáltott Kiflinek:
− Most pedig belecsapunk a lecsóba, és megvalósítjuk az álmainkat!
Kifli azonban – mivel épp a konyhában nyalogatta tányérját a reggeli után – nem hallotta tisztán, mit mond a húga, csak hogy „lecsó” meg „álmok”. Ezeknek viszont nagyon megörült!
− Jaj de jó, én is ebéddel álmodtam! Na és milyen volt az a lecsó az álmodban? Kolbászos? Virslis? Legjobb, ha teszünk bele mindkettőt, mit szólsz? A zöldségeket meg el is hagyhatjuk, csak a munka van velük – kiabált ki Cicúrnak.
− Csak kerítés lesz, nem kolbász – tette helyre a bátyját Cicúr –, ugyanis dolgozni fogunk. Vár az építkezés! Sose lesz ebből költözés, ha nem vágunk bele a közepébe, és nem fogjuk meg a munka végét. Mindig csak beszélünk róla, és nem történik semmi.
Kifli kénytelen-kelletlen bólogatott, mert a húgának igaza volt. Abbahagyta a tányérnyalogatást, nyújtózott egy nagyot, és már kinn is volt a ház előtt.
− Gyere, mert az építőanyag nem jön házhoz! – kiáltott vissza Cicúrnak.
− Dehogynem, csak meg kell rendelni – mondta Cicúr, és már ott is volt Kifli mellett az utcán. – De jobb, ha előbb mindent megnézünk élőben.
Így aztán a két munkára elszánt kutya kiutazott a kis házhoz a város szélére. Előtte azonban még beugrottak egy boltba, és vettek mindenféle bontó- és építőszerszámot, fejszét, kalapácsot, csavarhúzókészletet, fűrészt, vakolókanalat, ecseteket, takarófóliákat és mindent, ami csak eszükbe jutott. Jól megpakolva érkeztek ki a telekre, és egy kupacba leöntötték a szerzeményeiket.
− Na, ez már kinéz valahogy! Mintha dolgoznánk! – nézett végig a halmon Cicúr.
− Kezdjünk is neki!
Vésőt ragadtak, és nekiestek a háznak. Kiválasztották az egyik belső falat, ami a terveikben bontandóként szerepelt, s belevágtak a munkába. Piff-puff, dirr-durr! Micsoda hangzavar! Micsoda porfelhő! Hullott a vakolat, szanaszét repültek a tégladarabok! Egy idő után Cicúr úgy érezte, nagyon elfáradt, pihennie kell. Letette a szerszámot, és leült.
− Piha, tiszta por a bundám!
− Nekem meg porzik a torkom – csatlakozott hozzá Kifli. – Mennyit is dolgoztunk?
− Hmmm – Cicúr megvonta a vállát –, legalább fél napot. Nem csoda, hogy kifáradtunk. Nézzük, mennyit haladtunk!
Amint elült a por, a két kutya körbejárta a házat. Aztán még egyszer és még egyszer. Végül Kifli megszólalt.
− Igazából mit vertünk szét? Mert én itt semmi nyomát nem látom a bontásnak!
− Érdekes, én se. Csak nem ez a kis lyuk lenne az elképesztő erőfeszítésünk eredménye? – mutatott a kutyus egy lyukra a sarokban.
Tényleg nem volt nagy az a lyuk.
− Ó, ne! Ekkora erőfeszítéssel csak ennyire jutottunk? Hát ez elképesztő! Nem voltunk valami hatékonyak… – Kifli elszontyolodott.
− Nem. Talán legyengültünk a télen. Lehet, hogy betegek vagyunk! Ha egészségesek volnánk, már nem lenne itt ez a fal!
A kutyák el voltak keseredve.
− Akkor most mi lesz? – nézett a bátyjára nagy szemeket meresztve Cicúr.
− Nem tudom. Gondolkozzunk, és szedjük össze az erőnket! – javasolta jobb híján Kifli.
Kifli és Cicúr legjobban séta közben tudott gondolkodni, úgyhogy most is ezt tették. Elindultak a házak mentén, közben szaglászták a bokrok alját, hátha támad valami jó ötletük. Mikor elértek az utca végére, visszafordultak, és szimatoltak tovább.
− Na? – szólalt meg Cicúr, ahogy a kertkapuhoz értek.
− Erőgép kell – jelentette ki Kifli. – Olyan, amelyik erősebb, mint mi, érted? Ütvefúrógép meg ilyenek!
− Hogy mik vannak! És szerinted bérelni is lehetne?
− Jó ötlet! Látod, nem is vagy olyan oktondi, mint ahogy kinézel – vigyorgott Kifli a húgára.
Cicúr büszkén kihúzta magát. Innentől ment minden, mint a karikacsapás. Telefonáltak, megrendelték a gépet, egy órán belül leszállították nekik, betanították őket. Aztán a két kutya védőszemüvegben és kesztyűben az erőgéppel nekilátott újra annak a falnak, amivel kézi (lábi) erővel az előbb nem bírtak.
És láss csodát! Ment a gép a falban, mint meleg kés a vajban. Először Kifli tartotta a gépet, Cicúr irányított, aztán cseréltek, és Cicúr tartotta a gépet, Kifli irányított. Az utóbbi persze nem tartott sokáig, mert Cicúr nehéznek találta a gépet, magát meg okosnak, úgyhogy egykettőre ismét cseréltek, és dolgoztak tovább rendületlenül. Annyira belelendültek a munkába, hogy észre sem vették, a nap már lemenőben van.
− Nézd, Kifli, de szép a naplemente! – kiáltott fel Cicúr, ahogy épp az ablak felé fordult. – Innen különösen. Legyen ez a hálószoba!
− Micsodaaa? – Kifli letette és kikapcsolta a gépet, hogy jobban értse és ő is megnézze, mit mutogat a húga az ablaknál. – Lemegy a nap?
− Ezt mondom!
− Akkor máris indulnunk kell! Ha Bibi előbb ér haza, mint mi, mit mondunk neki, merre jártunk? Oda a meglepetés, ha kiderül, mit csináltunk egész nap!
Gyorsan eltették a gépet a sarokba, holnap majd folytatják vele a munkát, és már szaladtak is, hogy elérjék a buszt hazafelé. A megállóban Cicúr elnevette magát:
− Na, le sem tagadhatnánk, hogy dolgoztunk. Tiszta por és törmelék a bundánk.
− Ma megdolgoztunk a vacsoráért, az biztos!
Lerázták magukról a munka látható nyomait, felszálltak a buszra, és már az első kanyarban aludtak, mint a bunda. Otthon aztán Bibi nagyon csodálkozott, mitől olyan fáradtak a kutyái, hogy szinte belealszanak a tányérjukba, de arra gondolt, biztosan a sok szaladgálástól a parkban.
Kifli és Cicúr csak mosolyogtak, és éjszaka mindketten téglaporosat álmodtak.