Mesetár
Kétbalkezes Róbert, gubancos házőrző, tűnődve szemlélt maga előtt három rókalábnyomot a porban.
– Hm, hm. Különös. Különös és rejtélyes – mondta Búboskának, aki épp az egyik lógó szemfogát csavargatta nagy élvezettel, s nemigen figyelt oda Kétbalkezes Róbert hümmögésére.
Akkor hát jól megjegyezted a varázsigét? – kérdezte Csipesztől még egyszer az öregember.
– Bizony jól – válaszolta Csipesz, ám ekkorra az öregember már újra visszaváltozott fűzfává. Azt pedig, hogy kiféle-miféle öregemberrel is társalkodott ekképpen Csipesz, s hogyan is találkozott vele, noha nem mondtam még, megmondhatom máris.
Az éjszaka kellős közepén a halványkék kisoroszlán kilopózott testvérei mellől az erdőbe. Közeledett már a fák ünnepe, amikor az erdő vadjai és madarai összegyűlnek a legnagyobb és legkerekebb tisztáson, meghallgatják az Erdő Szellemét, és eléneklik az Ünnepi Dalt. Ilyenkor minden állat rendbe teszi a bundáját és a tollazatát, mert aki maszatosan jelenik meg az ünnepen, azt az Erdő Szelleme kiutasítja a fák közül a mezőre.
Amikor még tündérek is éltek az emberek között, az emberek is tündérek voltak egy kicsit. Így aztán mindenféle csodák estek meg velük. Néha szomjúságot oltó forrássá változtak, néha szakadék fölött átívelő híddá.
A nagyapámtól hallottam ezt a történetet. Volt egy fiú a falunkban, vörös hajú, szeplős arcú fiú volt, Medveczky Miskának hívták. Ennek a Medveczkynek az volt a végzete, hogy senki se szerette.
Egy tágas tölgyerdő közepén volt egy tisztás. Ennek a tisztásnak a közepén állt egy kajla törzsű fenyőfa. Hogy ez a kajla fenyő miképpen keveredett a sudár tölgyes kellős közepébe, ne kérdezd, én sem tudom. Egyszer csak ott volt. És ha már ott volt, lestoppolta magának egy erdei egér.
A szakácskönyv
Élt egyszer egy öreg király meg a lánya az Óperenciás Tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr. Így kezdődik minden mese. Igen ám, de ritkán folytatódik úgy, hogy ez a kurta farok bizony belefőtt a kocsonyába. Pedig így történt. Majd ezt is elmondom a legvégén, de előbb a szakácskönyvről mesélek.
‒ Unatkozom! Rettenetesen unatkozom! ‒ sóhajtotta Ariella, aztán széttárta a szárnyát, és dobott egy hátast a toronyház tetejéről. Az irodaépület hátsó udvarán landolt. Ez volt az egyetlen hely a városban, ahol senkinek sem jutott eszébe összelapátolni a havat. Egy ideig bámulta a fölötte elnyúló unalmas, grafittal satírozott eget, aztán feltápászkodott, és alaposan megvizsgálta a nyomot, amelyet a hóban hagyott.
Ucókat nem volt még négyéves, és már szerette a könyveket. Korábban, igaz, olykor megesett, hogy leszakította egy meséskönyv tábláját, máskor lapokat tépett ketté, s volt úgy, hogy csupán összegyűrte-maszatolta az aznapra került bánatos oldalakat.
Tóbiás kincset talál
Péntek volt. Majdnem hétvége! Kár, hogy csak majdnem. A hétvégi pihenés a szemétszállítóknak is jár, az emberek ilyenkor otthon lazítanak, míg a gépek a telephelyen csevegnek a heti kalandjaikról. Tóbiás már nagyon várta, hogy odagurulhasson a barátai mellé. Szerette volna elmesélni, hogy az új körzetben, amit most kaptak meg, van egy furcsa ház, amin eddig mindig egy nagy lakat virított, de most... Ma péntek van. Holnap elmesélem. Igaz is: pénteken mindig elmegyünk a furcsa ház mellett!
7. oldal / 17