Minden kisiskolásnak

Takács néni már sokadszor takarította le a háza előtti kocsibeállót. Lesöpörte a havat mielőtt feldíszítette a karácsonyfát, aztán miután beüzemelte a fára való égősort, mielőtt megterítette a karácsonyi asztalt, aztán lesöpörte terítés után is, aztán mielőtt felvágta a karácsonyi bejglit, majd miután kicsiny kristálytálkákba szedte a nyáron eltett sárgabarackbefőttet.

És minden egyes járdasöprésnél reménykedve tekingetett a falu végi hegyoldalra, oda, ahol a faluba vezető út a völgybe fordul. De hiába tekingetett, egy fia autó sem kanyarodott a falucska felé. Minden hólapátolás után csalódottan ment vissza a házba, és hidegtől elgémberedett ujjakkal próbálta felhívni a gyerekeket. De akárhányszor próbálkozott, senki sem vette fel a telefont.

‒ Most tényleg, mikor érünk már oda? ‒ nyűgösködött a kicsi Máté, akinek a kiadós alvás után már igencsak kiszállhatnékja volt.

‒ Nyugodj meg, nyulacskám, már alig pár kilométer ‒ mondta anya fásult nyugalommal.

‒ De az előbb is ezt mondtad! Ki akarok szállni!

‒ Nemsokára ott vagyunk! ‒ csitította apa is. ‒ Látod, még megkerüljük ezt a nagy hegyet, aztán már látjuk is a falut.

‒ De unatkozom! ‒ nyafogott a fiúcska.

‒ Nézz ki az ablakon! ‒ tanácsolta jobb híján anya.

Máté durcásan nyomta az orrát a szurokfekete, hideg üveghez.

‒ Nincs kinn semmi, csak sötét meg hó! ‒ mondta durcásan, de aztán lelkesen felkiáltott:

‒ Anyu, odanézz, egy repülő hószekér!

Anya oda sem figyelve bólogatott, hogy persze, persze, de Mirella kíváncsian kukucskált ki a kavargó hóviharba. Nem tudta, hogy mi lehet az a hószekér, de így, a neve alapján nagyon hasonlónak tűnt azokhoz a furcsa, repülő járgányokhoz, amiket ő is látni vélt.

‒ Na, ez már az utolsó emelkedő! ‒ biztatta apa a gyerekeket, meg talán a csúszós, havas úton küszködő öreg autót is. ‒ Ott, a kanyar után már láthatjátok a nagymama házát.

Ebben a percben a kocsi, mint egy önfeledt táncosnő, lassú, de megállíthatatlan pörgésbe kezdett. Hiába próbált ki apa minden fortélyt, amit a vezetőtanfolyamokon tanítanak, az autó csak forgott, forgott, míg végül orrával egy jókora hóbuckába fúródva megállt.

‒ Mindenki rendben? ‒ nézett hátra sápadtan anya. Mirella és Máté ijedten bólogattak.

Apa egy szemvillanás alatt kiugrott az autóból. Körüljárta néhányszor, aztán visszaült, és megpróbált kitolatni a buckából, de hiába.

‒ Fel kéne hívni a mamát... ‒ tanácsolta tétován Mirella.

‒ Isten ments! Az ő szívével? ‒ ellenkezett apa és anya.

‒ Majd csak kikászálódunk innen valahogy! ‒ nyugtatta apa a gyerekeket.

‒ Biztosan történik... valami ‒ tette hozzá tétován anya.

Ebben a pillanatban valami furcsa, nagy fehér zuhant melléjük a hóba.

‒ Tudtam, tudtam, hogy ez lesz a vége! ‒ toppantott mérgesen az egyik karácsonyi angyal. Természetesen a mogorvább. ‒ Kértem, hogy adjanak nagyobb légikocsit, de nem. Kértem, hogy jöjjön még egy egység...

‒ Nyugodj meg, ami történt, megtörtént! ‒ csillapította a mosolygósabb. ‒ Gyere, nézzük meg, mi a helyzet.

‒ Az angyalszárnypropellerek rendben vannak. És a lélekmotor?

‒ Nincs semmi baja, csak valahogy nem elég benne a jótett.

‒ Azt mondod, hogy kifogyott az üzemanyag? ‒ dohogott a mogorva.

‒ Túl nehéz volt a rakomány ‒ bólogatott a kedvesebb.

‒ Persze, mert azok ott lent azt hiszik, hogy a karácsony csak az ajándékozásról szól. És hogy az a legjobb ajándék, ami nagyon drága meg nehéz.

‒ Ej! ‒ csóválta a fejét a mosolygósabb. ‒ Nekünk nem az a dolgunk, hogy kritizáljuk az embereket, hanem hogy a fa alá tegyük az ajándékokat!

‒ Igen ám, de ehhez üzemanyagra lenne szükség! Szerinted hol találunk itt embereket, akik jótetteket... ‒ morgott tovább a mogorva.

‒ Hát ha morgás helyett esetleg körülnéznél...

Apa hatalmasra kerekedett szemmel bámulta a légikocsit és a zsörtölődő angyalokat.

‒ Elnézést... izé... önök külföldiek? ‒ kérdezte értetlenkedve.

‒ Nem, mi egyáltalán nem vagyunk külföldiek! ‒ emelte égbe az orrát a mogorva angyal. ‒ Mi angyalok vagyunk!

‒ Angyalkák? ­‒ kérdezte Mirella szájtátva, ugyanis addigra már mindannyian kikászálódtak a kocsiból, és a furcsa járgányt meg a még furcsább utasokat méregették.

‒ Pontosabban ajándékszállító karácsonyi angyalok ‒ tette hozzá kevésbé dölyfösen a másik.

‒ Látod, mondtam, hogy nem anyáék veszik! ‒ rúgta bokán Máté diadalmasan Mirellát.

‒ Ó, micsoda öröm! Sosem hittem, hogy egyszer találkozhatok... ‒ kezdte anya, de a mogorva angyal félbeszakította:

‒ Még hogy öröm? A faluban ma senki nem kap ajándékot! Ha nem vennék észre, elakadtunk!

‒ Ahogy mi is... ­‒ sóhajtott apa.

‒ De együtt valahogy biztosan megoldjuk a dolgot! ‒ mosolyodott el, természetesen angyalian a kedvesebb ajándékszállító angyal.