Élt egyszer egy pocok. A mezőn lakott egy bokor alatt. Napközben élelmet kutatott a környéken, éjszaka pedig olyan mélyen aludt, hogy még azt sem hallotta meg, amikor hatalmas hóviharral megérkezett a mezőre a tél. Reggel aztán kimenni sem tudott a vackából, úgy eltorlaszolta a bejáratot a hó.
Jó sok munkájába került, amíg átvágta magát a vastag fehér takarón. Egy hókupac tetején pihegett kicsit, majd elindult, hogy reggeli után nézzen. Sétálgatott, nézelődött, kaparászott, szimatolt, de egy árva bogyó nem sok, annyit sem talált sehol, mindent vastagon belepett a hó.
Már jócskán benne járt a délutánban, amikor észrevette, milyen messzire tévedt a lakásától. Nagyon megijedt. Hogy fog most hazajutni! Jó lenne egy magaslat, ahonnan körbenézne, merre is induljon.
Nem messze látott egyet. Fölszaladt rá, fölágaskodott, és kémlelni kezdte a látóhatárt. Ahogy ott meresztgette a szemét, egyszer csak megmozdult alatta a föld. Nagyon megijedt! Mi lehet ez? Földrengés? Csak állt megkövülten a domb tetején, elszaladni se volt ereje. Aztán egy óriási rázkódás következett, és a pocok legurult a dombról.
Amint összeszedte a bátorságát és lerázta magáról a havat, alig akart hinni a szemének: egy vadmacska állt előtte. Szeme úgy csillogott az alkonyatban, akár a jég.
– Ne egyél meg, ne egyél meg! – kiáltozta feléje ijedten a pocok.
A vadmacska hegyes fogait elővillantva rámosolygott.
– Eszemben sincs – mondta szelíden –, de hazaviszlek, ha akarod.
Azzal a bundájánál fogva a fogával megragadta a pockot, felhajította a hátára, és elindult. Öles lépteivel nem tartott sokáig az út.
Ahogy a bokorhoz értek, a pocok lecsúszott a hátáról, és beszaladt a házába. Még annyit visszakiáltott a vadmacskának, hogy jó éjt, és köszönöm. Bezuhant az ágyába, és máris elaludt.
Žil raz na lúke pod kríkom jeden hraboš. Cez deň si v okolí hľadal obživu a v noci spal tak hlboko, že nepočul ani ohromnú víchricu, s ktorou na lúku dorazila zima. Ráno nemohol ani vyjsť zo svojho pelechu, lebo mu sneh zatarasil vchod.
Stálo ho to veľa práce, kým sa prehrabal cez hrubú bielu prikrývku. Na snehovom kopčeku si trochu vydýchol a potom sa šiel obzrieť po nejakých raňajkách. Prechádzal sa, obzeral sa, hrabal a ňuchal, no nikde nenašiel ani jedinej bobuľky. Všetko prikrývala hrubá snehová perina.
Popoludnie už pokročilo, keď si hraboš všimol, že sa zatúlal ďaleko od svojho príbytku. Veľmi sa zľakol. Ako sa teraz dostane domov? Prišiel by mu vhod nejaký kopček, z ktorého by sa poobhliadol, ktorým smerom sa vydať.
Neďaleko jeden zbadal. Vybehol naň, postavil sa na zadné a rozhliadal sa, čo mu oči dovideli. Zrazu sa pod ním kopček pohol. Hraboš sa veľmi zľakol! Čo to bolo? Zemetrasenie? Stál na kopčeku ako skamenený, nemal silu ani na to, aby ušiel. Potom nasledovalo ohromné trasenie a hraboš sa skotúľal z kopčeka.
Len čo nabral odvahy a otriasol zo seba sneh, nemohol uveriť vlastným očiam: stála pred ním divá mačka! Oči sa jej za súmraku ligotali ako ľad.
„Nezožer ma, nezožer ma!“ Vykrikoval preľaknutý hraboš.
Divá mačka sa naňho usmiala a vycerila pritom zuby.
„Ani by mi nenapadlo“ odvetila placho, „ale vezmem ťa domov, ak chceš.“
A tak sa hrabošovi zahryzla do kožušteka, vyhodila si ho na chrbát a vydala sa na cestu. Jej sedemmíľovými krokmi cesta netrvala dlho.
Len čo dorazili ku kríku, hraboš jej skĺzol z chrbta a vbehol do domčeka. Ešte divej mačke zakričal: „Dobrú noc! A ďakujem!“ Padol do postele a hneď zaspal.
Slovnik/Szótár
obživa – élelem
ohromný – óriási, hatalmas
zatarasiť – eltorlaszol
hrabať – kapar, kaparászik
ňuchať – szimatol
bobuľa – bogyó
prísť vhod – jól jön
pohnúť sa – megmozdul
odvaha – bátorság
súmrak – alkony
plachý – szelíd
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza