Rézner azt mondta, hogy nagy fülű vagyok, s ez nagyon rosszul esett, sőt nagyon fájt, mert először is egyáltalán nem vagyok nagy fülű, és hogyha nagy fülű vagyok is, nem tehetek róla, és különben is, ha valakinek nagy a füle, az sokkal jobban hall, mint a kis fülűek.
Bolyhos pelyhekben hullt a hó, és ez egy kicsit megvigasztalt. Nagyon szeretem a hóesést, legalább úgy, mint a szőlőt. Holnap reggel majd golyót gyúrok a hóból, és odaállok Rézner elé, és megmondom, nézd Rézner, arról senki sem tehet, hogy nagy a füle, és különben sem vagyok nagy fülű, és figyelmeztetlek, ne üvölts ilyesmit, ne rivallj rám az utca másik oldaláról, mert meglakolhatsz érte.
És akkor, december este, miközben az ablakon át szemléltem, amint bolyhos pelyhekben száll alá az égből a hó, akkor este jött az oroszlán. Hallottam, megcsikordult az ajtó, bebújt egy borzas fej, az oroszláné, s a fenevad így morgott:
– Lesz végre finom vacsorám, a füleit kapom be először, puha fülei vannak, ilyet úgyse ettem még. Kivételesen a haját sem köpöm ki.
A dugós puskám mindig ott lógott a falon, az ágyam felett, óvatosan leakasztottam, nyugodtan vártam. Nem ijedek meg egy oroszlántól, lőttem én már verébre is, igaz, nem találtam el. A verébről eszembe jutott a dugó, a dugóról meg az, hogy hiszen nekem most nincsen töltényem, azóta nem vadásztam, s a legjobb dugós puska sem ér semmit dugó nélkül. Az oroszlán közben bent termett a szobában, csorgott a nyála, ám jól nevelt oroszlán volt, elővette a zsebkendőjét, megtörölte a száját.
– Nézd, kedves állatok királya, üres a puskacső, nincs töltényem, nem szállhatok szembe veled. Állj az ablak elé, szemléld a hóesést, rég hullottak ilyen gyönyörű pelyhek. Én elugrom dugóért, nemsokára itt vagyok, bár ilyenkor nagyon nehéz dugót szerezni, este van, bezártak a boltok.
Az oroszlánt dühítette az ügy, bizonyára nagyon éhes volt szegény, de végül is beleegyezett, s amikor elhagytam a szobát, már javában nézte a fehér pihéket, s tetszett neki a dolog, mert fénylettek a szemei. Először a dugóboltba iramodtam, próba szerencse, hátha nyitva találom. Sajnos, koromsötét honolt a kirakatüvegek mögött. Ismertem a boltos nénit, elszaladtam hát hozzá. A szobában éppen csak egy kis lámpa pislákolt, a néni pizsamában szöszmötölt, amikor betoppantam.
– Legyen olyan jó, és adjon egy dugót – mondtam –, ugyanis le kell lőnöm egy hatalmas oroszlánt, ott vár a szobámban, s nekem egyetlen töltényem sincs.
A néni szörnyű haragra gerjedt, lángok csaptak ki a nyelve alól, s így szólt.
– Komisz kölyök, éjnek idején zaklatod az embert, holott jól tudod, az üzlet be van csukva, a kulcs el van dugva, és ráadásul hazudsz is, mert ezen a környéken még soha nem láttak oroszlánt.
Újabb ötletem támadt, felugrottam a villamosra. Vannak éjjel nyitva tartó kávéházak, ahol bort és pezsgőt árulnak, a pincér talán szerez egy dugót, s akkor szegény oroszlánnak sem kell tovább várnia a szobában, bár ez a mai hóesés valóban gyönyörű. A villamosnak azonban kigurult a kereke, s a vezető sajnálkozva motyogta:
– Uraim, meg kell találnunk a kereket, addig nem indulhatunk tovább.
Egy szakállas bácsi és egy nagyon gömbölyű néni társaságában láttam neki a rakoncátlan kerék megkeresésének. A hó egyre hullt, én nem bántam, nekem tetszett, a szakállas bácsi viszont hümmögött, mert a gallérja mögé hullt néhány pihe és ott elolvadt. Igazán sajnáltam az oroszlánt, de mit tehettem, ha a szerencse nem kedvezett?
Éjfélre kerültem a borozóba. Egy vidám társaság éppen új üveget rendelt, odamerészkedtem, és elmeséltem nekik, hogy töltény nélkül állok, pedig le kell terítenem egy óriási oroszlánt, de a legkiválóbb dugós puska sem ér semmit dugó nélkül, s az oroszlán bizonyára nagyon türelmetlen már, ott vár a szobámban, napok óta éhezik szegény. Egy vörös bajszú ember, a társaság leghatalmasabb tagja, odaszólt a többieknek:
– A fickó ihatott valamit, hetet-havat összehord itt dugós puskáról meg oroszlánról, ám egye a fene azt a dugót, adjuk oda, hadd legyen boldog.
Jött a pincér, törlőronggyal körültekerte a palackot, csavart egyet az üveg nyakán, nyikordult a dugó, és durranva, füstfelhőbe göngyölve, akár a rakéta, iramodott a magasba. Az üvegben pezsgő volt, csakhogy a pezsgős dugó gombára hasonlít, az meg nem fér a csőbe. Borzasztóan elszomorodtam, már a hó sem vigasztalt, és majdnem eszembe jutott Rézner. Könny gurult ki a szememből, egyetlen könnycsepp, de súlyos. Csak a pincér vette észre, nem szólt egy kukkot sem, karon fogott, és bevezetett egy helyiségbe, ahol számtalan dugó volt.
– Vigyél, öcsém, amennyit bírsz, van itt bőven töltény a fegyveredbe, s aztán puffantsd le azt a szörnyű oroszlánt!
Hajnaltájt értem a házunk elé, már nem hullott a hó, patyolat fehér volt a világ, gyönyörű, ilyet még nem is láttam, sehol egy nyom, sehol egy sárfolt, csak érintetlen hótakaró.
Óvatosan besurrantam a szobába. Az oroszán az ablakpárkányra borulva aludt. Mellette kitépett füzetlap hevert, s a füzetlapon ez állt: A hóesés gyönyörű. Nem eszlek meg. Ezentúl nem eszek meg senkit. Nem szeretném, ha soha többé nem látnád a fenséges bolyhos pelyheket. Tíz napja koplalok, de majd csak lesz valahogy.
Most gördült ki szememből a második könnycsepp, ezt még a pincér se látta. Visszaakasztottam a puskát a falra, s a dugókat egy fiókba zártam. Majd hajókéményt csinálok belőlük.
Balázsy Géza rajza