Hogy a megbántódott kutyákat kicsit megvigasztalja, Gréta adott nekik néhány finom csirkefalatot. Aztán mindenki erősen törte a fejét tovább.
− Nekem úgy tűnik − szólalt meg most Marcus −, a szomszédotoknak van a legtöbb oka, hogy zabos legyen rátok! Ráadásul könyvtáros, és talán tudomást szerzett a Titkos Könyvtár létezéséről.
− Csak ő lehetett az! – vakkantotta Cicúr és Kifli egyszerre. – Majd jól megharapdáljuk!
− Nem, nem, nem lesz harapdálás, csak szépen megkérdezzük tőle, mit tud! – intette csendre a kutyákat Bibi.
S máris elhatározták, legjobb lesz, ha azonnal indulnak haza. Eltakarították a vacsora maradványait, s két perc sem telt bele, úton voltak a kikötő felé. A hazaút gyorsan eltelt, mert egész úton azon gondolkodtak, vajon mi fog történni, ha otthon becsöngetnek a szomszédba. Egyáltalán, jó nyomon járnak? Találnak majd a szomszédban valakit? Veszélyeset? És ha nem? És a többi.
Cicúr olyan mélyen elgondolkodott, hogy még horkolt is a maga finom, kislánykutyás módján. Marcus és Gréta viszont aggódtak. Attól tartottak, későn érnek haza, és elvész a nyom. Egyedül Mazsola volt bizakodó, mert szerinte nincs az a veszély, amit egy olyan csodamedve, mint Marcus, nem beszélve a két kiváló ebről, ne tudna elhárítani.
Latolgatták az esélyeiket, tervezgettek, különféle rettenetes és borzalmas, kevésbé szörnyű és szerencsés forgatókönyveket vázoltak fel, de mire a taxi kitette őket a szomszéd néni háza előtt, csak egy kérdésük volt: Ki megy előre?
− Majd én! – ugrott az ajtó elé Cicúr.
− Dehogy te, majd én! – lökte volna odébb finoman Gréta, ha Marcus meg nem akadályozza ebben.
– Én megyek – dörmögte, de Kifli megelőzte.
És akkor Lulu megnyomta a csengőt, mire abbamaradt a dulakodás, s a csapat lélegzetvisszafojtva várta, mi fog történik. Egy végtelennek tűnő pillanatig nem történt semmi. Aztán még egy ilyen pillanat eltelt. Mazsola leghátulról épp szólni akart, hogy csengessenek be még egyszer, amikor csoszogást hallottak bentről, s az ajtó szép lassan kinyílt. Aprócska, ősz hajú néni állt előttük. Egyáltalán nem tűnt veszélyesnek, a mosolya alapján különösen nem.
− Gyertek csak, aranyoskák, már vártalak benneteket!
Cicúr és a többiek sok mindenre számítottak, de erre nem. Meg voltak döbbenve. Annyira, hogy szó nélkül bementek, sorban leültek egymás mellé a kanapéra, kezükbe, illetve mancsukba vették a teáscsészéket meg a süteményes tányérkákat, és megettek-megittak mindent, amivel a néni megkínálta őket. Egyetlen egy mukk nélkül. A néniből viszont csak úgy ömlött a szó.
− Annyira jó, hogy újra itthon vagytok! Tudjátok, aggódtam értetek! Amikor az unokáim elhozták a könyvet, még nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet ilyen nagy kalandra elcsalni benneteket, de kockáztattam. És a fiúknak igaza lett. Őket, az unokáimat látta ez a kis Mazsola a pinceablakban. Szóval az én kedves kis unokáim szerint ti annyira ügyesek és jók vagytok, hogy akármibe fogtok, csak jól sülhet el. És így is lett, nem igaz? Cicúr már semmit sem értett, de Kifli, Bibi, Lulu, Gréta, Marcus és Mazsola sem.
− Hogy mi? – nyögték egyszerre.
− Jaj, hát persze, ti nem értitek! – csapott a homlokára a néni. – Tudjátok, én sok mindent látok. Látom például, hogy Gréta milyen sokat dolgozik, és milyen kevés időt tud a családjával, vagyis veletek tölteni, és ez bántja őt. Láttam, hogy Marcus mennyire nem bízik a saját erejében… Gréta és Marcus egymásra nézett, és bólintott. Mi tagadás, a néninek igaza volt.
− Láttam, hogy Lulunak mennyire hiányzik egy kis utazgatás, mert mindig arról álmodozik az ablakpárkányon sütkérezve.
Lulu itt lehunyta a szemét: bizony, ez így volt.
− Láttam, hogy Bibi néha nehezen birkózik meg a teendőivel, a két kutyus nevelésével.
Most Bibin volt a sor, hogy lehajtsa a fejét.
− És láttam azt is, hogy Kifli megpróbál nagy és bátor kutya lenni Cicúr meg Bibi kedvéért, de sokszor szeretne inkább csak egyszerűen kutya lenni, bátorság meg nagyság nélkül.
Kifli félrenézett és bólintott.
− Ahogy azt is láttam, hogy Cicúr, a kis szertelenke sosem fog rájönni, mennyire ügyes és okos, ha nem nyílik rá alkalma, hogy bizonyítson magának.
Cicúr tátott szájjal bámulta a nénit.
− Ezért kieszeltem ezt a tervet – folytatta az –, ami, elismerem, egy kicsit kockázatos volt, de ahogy elnézlek benneteket, megérte belevágni. Mert nézzétek csak, mit tett veletek ez a kaland! Gréta hazajött, végre itthon van veletek. Marcus már tudja, hogy értetek bármire képes, és roppant erős. Lulut felvillanyozta az izgalmas utazás. Kifli jól érzi magát, végre lazíthat, mert felismerte, hogy nem mindig neki kell megvédenie mindenkit. És Cicúr, igen, Cicúrka pedig megmutatta azt, amire egyikőtök sem számított, legkevésbé ő maga: hogy ha kell, ő már egy igazi komoly nagy kutya. De micsoda boldogság, ha nem kell, ugye?
Ekkor a néni a kis pocokra nézett, és azt mondta:
− Ez a kis Mazsi nem volt benne a tervben, de csak örülni lehet egy ilyen aranyos kis pocoknak, nem igaz?
Mazsola nem bírta tovább mosolygás nélkül, ahogy a többek sem. Volt mit megbeszélniük! Egymás szavába vágva meséltek a néninek az útról, kérdezgették, vajon erre számított-e, meg hogy az öltönyös betörők ‒ akikről kiderült, nem is betörők, hanem ipari alpinisták, csak szeretnek öltönyben járni ‒ hol vannak most. Már az utolsó sütimorzsa is elfogyott, amikor Cicúrka megkérdezte:
− És a könyv?
Erre mind elhallgattak s kérdőn a nénire néztek. Az felállt a foteljéből, a vitrinhez lépett, és kivett belőle egy tépett borítójú kis könyvet.
− Tessék, itt van. Nem olvastam – mosolygott. − Ti se tegyétek! Maradjon minden mindig meglepetés!
Cicúr mancsába adta a könyvet. A kiskutya végigsimította a borítót és elolvasta a címet: Cicúr és a többiek. Végignézett a társaságon. Ott voltak mind, pontosan úgy, ahogy a könyv címében: ő és a többiek.
Balla Margit
Török Bianka rajza