Jónás, a fóka füttyentett egyet a parton, de nem történt semmi. Füttyentett még egyet, semmi. Mielőtt harmadszor is füttyentett volna, Mimó óvatosan megjegyezte:
‒ Mehetünk ám repülővel is…
Jónás legyintett.
‒ Várd ki a végét! Néha elbambul, és nem hallja, ha szólok neki.
‒ Egy bálnáról beszélünk? ‒ kérdezte Barbara.
Ebben a másodpercben óriási vízoszlop lövellt az ég felé nem messze a parttól, és egy pillanattal később hatalmas, csillogó domb emelkedett ki a vízből.
‒ Itt is van! ‒ jelentette elégedetten Jónás. ‒ Barátaim, engedjétek meg, hogy bemutassam kedves barátomat, Barnabást, a bálnát.
A társaság integetett Barnabásnak, majd Béla egyenként a vállára vette mindannyiukat és odaúszott a cethez. Igen, igen, még Ursula és Jónás is elfértek azokon a bundás jetivállakon! Amikor odaért a bálnához, Barni kacsintott egyet üdvözlésképp. Béla felkapaszkodott a bálna hátára, a többiek pedig szépen sorban lekászállódtak a válláról. Először Ursula és Konrád huppant le olyan medvemód, majd Lajka kutya és Barbara, a sarki róka ugrottak. Ezután Jónás, a fóka csusszant alá. Mimó olyan jól érezte magát Béla bundájában, hogy alig akaródzott kimásznia onnan.
‒ Barni nem éppen szószátyár típus, de majd meglátjátok, milyen gyors! ‒ rikkantotta Jónás, mire a cet meglódult, és csak úgy szelte a habokat!
Elképesztő gyorsan száguldottak, mégis olyan simán és zökkenőmentesen, ahogy a vaníliapuding csusszan le az ember torkán szombaton uzsonnaidőben. Lajka kutya és Barbara vonítottak a gyönyörűségtől, de Konrád meg Ursula szeme is csillogott. Jónás, mint afféle tengeri kutya, vakkantgatott széles jókedvében. Egyedül Mimó nem lelkesedett a szélvésztempó iránt (a manók a lassan járj, tovább érsz elv hívei egytől egyig), viszont Béla selyembundájában kucorogva ő is remekül érezte magát. Beszélgetni ugyan nem tudtak az út alatt a sebesség miatt, ám elég volt egymásra nézniük, hogy lássák, ez az utazás mindannyiuk számára emlékezetes marad.
Varázslatos volt a végtelen óceán. Csöppet sem volt csendes, ahogy Mimó a neve alapján gondolta volna, óriási hullámokon repültek keresztül, de Barni hátáról egyáltalán nem volt félelmetes. Micsoda mélység alattuk, és micsoda magasság felettük! A sebességük akkor sem csökkent, amikor fantasztikus bíbor színörvénytől kísérve lebukott a nap, és az éjszakai égbolton felragyogtak csillagok. Mennyi, de mennyi csillag! A szárazföldről talán sohasem látszik ennyi pislákoló szentjánosbogár az ég fekete bársonytakaróján.
A szél elült, és pár kivételes órára az óceán ‒ talán hogy a kelő hold fényét visszatükrözve még szebb arcát mutassa ‒ szelídségével kedveskedett a fáradt utazóknak. Így már hallották egymás hangját.
‒ Gyönyörűség! ‒ suttogta Barbara, a grönlandi portás rókakisasszony Lajka kutya fülébe.
Lajka annyira el volt ámulva a végtelen vízen visszatükröződő milliárd csillag ragyogásától, hogy megszólalni nem tudott, csak bólintott. Ekkor rázkódást éreztek. Barni volt az, a cet, ahogy úszás közben egy kissé kijjebb emelkedett a hullámokból, ő rázta meg magát. Erre mindannyian egy irányba néztek: az ezüst útra, ami a fehéren ragyogó hold óceánra lecsurgó fénye volt. Ebben az ezüst sávban láttak meg először igen-igen messze néhány mozgó árnyat.
‒ Mi lehet az? ‒ kérdezte aggódva Ursula. ‒ Csak nem a kraken?
‒ Mi az a kraken? ‒ Mimó hátán végigfutott a hideg.
‒ Csssst, semmi az, kis manó! ‒ nyugtatta meg Mimót Béla, a hegyi jeti. ‒ Csak egy régi tengerészlegenda. Azt beszélték régen, hogy az északi vizekben él egy hatalmas, zöld szemű, sokkarú szörny, a kraken, gonosz, és a legnagyobb hajót is lerántja a mélybe. Karjai vastagabbak a legvastagabb árbocnál, és fürgék, mint a legfürgébb polipé. A tengerészek rettegtek tőle, balszerencsének tartották a hajón a zöld színt, mert az vonzza a krakent.
‒ Dedede… a pulcsim zöld ‒ rezzent össze Mimó.
‒ Mimó, nem kell félned. Soha, de soha senki nem látta a krakent. Ugye, Barni?
A cet megrázkódott egyetértése jeléül.
‒ Valószínűleg óriáskalmárt láthattak azok a régi hajósok ‒ folytatta Béla ‒, ami tényleg hatalmas egy állat, de nem kell félni tőle, Barni még hatalmasabb, és megvéd minket akármi szörnytől a tengeren. És Barni nem is egy hajó!
Mimó ezután kissé megnyugodott, de azért erősen figyelt előre. Az árnyak közeledtek, és ahogy közeledtek, Barni is egyre jobban remegett. Egyszerre hatalmas vízsugár lövellt ki Barni hátából. A rajta ülők ekkor vették észre, hogy a mozgó árnyak vízből kiugráló delfinek és cetek.
Barni nagyon örült a találkozásnak. Ahogy az első bálna közelebb ért, tiszteletköröket úsztak egymás körül. Csak úgy fröcskölt a víz! Hamar odaért az egész díszes kompánia, a delfinek magasra kiugráltak az óceánból, a bálnák hatalmasat csaptak a farkukkal. Micsoda parádé! A Barni hátán utazó csapat visongott az örömtől! A holdfényben csillogtak-villogtak a fickándozó delfinek, a felfröccsenő vízcseppek pedig akár a tűzijáték, sziporkáztak körülöttük.
‒ Ezek Barni családja és barátai ‒ magyarázta Jónás a nagy örömködés közepette. ‒ Díszkíséretet is kapunk egészen Hawaiiig!
Ilyen fantasztikus utazást! Mimó csak állt Béla vállán, erősen kapaszkodva annak bundájába, és csodálta a ragyogást. Miután lecsendesült a viszontlátás öröme, Barni kissé kiemelkedett a vízből, a többiek irányba álltak és mind meglódultak Hawaii felé. Mimó, a kutya, a medvék, a róka és a fóka pedig összehúzták magukat a hegyi jeti védő karjai között, és ennyi kimerítő élmény után egyszer csak elszundítottak.
Balla Margit
Pap Kata rajza