Egyszer volt, hol nem volt, a gyorsan növő napraforgóerdőn túl, még az erecsi öreg fűzfán is túl, messzebb, mint a tóparti szúnyogfelhők, de a világvégi ehető lapuleveleknél azért közelebb, élt egyszer két leány, Mimi és Momi.
Ó, de hiszen ismeritek már őket! Azt is tudjátok, hogy egy apró kis házikóban laktak a Százszorszép Sziromrét közepén, és ott gondozták csodálatos tulipános kertjüket. Gondolom, azt sem felejtettétek el, hogy Miminek gesztenyebarna volt a haja, és piros ruhában járt, míg testvére, Momi a rövid szőke hajához illő hosszú, kék szoknyákat kedvelte.
Egy szép, verőfényes napon történt, hogy barátaik, a tarka lepkék társaságában leültek a rét közepén található óriási meggyfa alá pihenni. Lepike egy margaréta virágjára telepedett, ott állt modellt Miminek, aki egy gyönyörű lila-kék pillangót hímezett. Lopika egy tulipán szirmára ült, hogy jól láthassa Momi, akinek a hímzőcérnájából egy varázslatos zöld-sárga lepke bontakozott ki.
Éppen Augusztinról, a híres katicabogárról beszélgettek, amikor valami hirtelen eltakarta a napot.
‒ Máris esteledne? ‒ kérdezte Mimi.
‒ Mivelhogy dél van, ez nehezen elképzelhető ‒ válaszolta Momi.
Mindketten egyszerre néztek fel a hímzésükből, és mindketten egyszerre pillantották meg Olivért, a hencegő óriást. Szőkés, göndör fürtjeiről, nagy, zöld szemeiről, csíkos pulóveréről könnyű volt megismerni, de a legszembetűnőbb ismertetőjegyének talán mégis azt mondhatnánk, hogy ötször akkora volt, mint Momiék háza. Nagy termettel igen, ám különösebb ésszel nem áldotta meg az ég ezt a teremtményt. Ez még nem is lett volna baj, hiszen arra való az iskola, hogy ismereteket ültessen az ember fejébe, ám a mi óriásunk nem fért be semmilyen tanterembe, arra pedig lusta volt, hogy legalább a csónakméretű fülét odatartsa a nyitott osztályablakhoz, így ‒ hogy finoman fogalmazzunk ‒ igencsak bugyuta maradt behemót létére. Ha a tudására nem is lehetett büszke, arra gondolt, legalább az erejét vegye észre mindenki, és lehetőleg essen egyik ámulatból a másikba.
‒ Épp most vágtam zsebre a napot! ‒ mondta a lányoknak. ‒ Láttátok?
‒ Azt nem, azt viszont látjuk, hogy letapostad a tulipánjainkat. Nem tudsz vigyázni? ‒ kérdezte szemrehányóan Momi.
‒ Fogadjunk, hogy nem tudsz lábujjhegyen állni! ‒ huncutkodott Mimi.
‒ Én ne tudnék?! Hiszen én mindent tudok! ‒ dörmögte az óriás, és lábujjhegyre állt. Csak néhány másodpercig bírta.
‒ No, látod! ‒ mondta Mimi, és újabb hímzőcérnát fűzött a tűbe. ‒ Ez az a minden?
Az óriás elpirult, megint lábujjhegyre állt, ám nemsokára illegni-billegni kezdett.
‒ Nemsokára megint kisüt a nap ‒ mondta Momi, és igaza lett. Az óriás elvesztette az egyensúlyát, elvágódott, amivel persze kisebbfajta földrengést okozott a környéken. Lepike és Lopika riadtan röppent fel a virágszirmokról. A behemót Olivér szerencsére nem a Százszorszép Sziromrétre esett, hanem a dombokon túlra, ahol a Sosemlátott Sivatag terült el.
Nem telt bele két perc, ismét felhő takarta el a napot. Illetve dehogyis felhő, biztosan kitaláltátok már, hogy az óriás bozontos, vigyorgó feje volt az. Egy kissé homokos volt a ruhája és az arca, ám az önbecsülésén ‒ úgy látszott ‒ nem esett folt.
‒ Nem én estem ám el az előbb ‒ mondta ‒, hanem a föld szaladt ki a lábam alól, mert nem bírta elviselni a nagy ügyességemet.
‒ Ejnye, Olivér! ‒ emelte fel hangját az amúgy mindig szelíd és kedves Mimi. ‒ Azt hiszem, elég lesz mára a mutatványokból.
‒ De ti nem hisztek nekem ‒ csóválta a fejét az óriás. ‒ Nem hiszitek el, hogy zsebre vágom a napot, csomót kötök a szélfújásra, és a holdból citromlevet csavarok a teámba.
‒ Ha te mondod, biztosan úgy van ‒ mondta Momi. ‒ Már csak arra kellene vigyáznod, hogy a rettentő nagy erődet valami jóra fordítsd.
‒ Például? ‒ kérdezte Olivér, és csípőre tette a kezét, hogy még erősebbnek látsszon.
‒ Házat építhetnél, követ bányászhatnál, kertészkedhetnél ‒ javasolta Mimi.
Erre az óriás akkorát nevetett, hogy valóságos szélvihar támadt Százszorszép Sziromréten. A könyökéről és a válláról lehulló homokszemek szaporán kopogtak a tűző napsugár elől menedéket adó meggyfa levelein.
‒ Kertészkedjek? ‒ vihogott Olivér. ‒ Tényleg azt akarjátok? Talán ültessem tele a Sosemlátott Sivatagot dinnyéket termő fenyőfákkal?
‒ No, akkor nemcsak óriás lennél, hanem varázsló is ‒ jegyezte meg Mimi.
‒ De hát én vagyok a legerősebb ‒ mondta a behemót, és hogy erejét még jobban megmutassa, gyökerestül kitépett egy hatalmas vadgesztenyefát. És valóban, meg se kottyant neki, csak annyi erőfeszítésébe került, mint amikor az óvodás leszakít egy pimpimpárét. ‒ Bármit megtehetek, amit csak akarok! Nem tudtok nekem olyan feladatot adni, amit ne lennék képes teljesíteni!
‒ Igazán? ‒ kérdezte Momi. ‒ Akkor mondd meg nekem, mennyi hatszor hat?
Az óriás meglepődött. Először felnézett az égre, de a bárányfelhők nem súgták meg neki a jó megoldást, aztán körbe-körbe forgatta nagy, zöld szemét, de ez sem járt eredménnyel, végül az ujján kezdett számolgatni, de akárhol is kezdte, csak kétszer öt volt neki belőle.
‒ Ez nem ér! ‒ mondta aztán. ‒ Tudjátok jól, hogy sosem jártam iskolába, és a számok világa olyan idegen tőlem, mint a Sosemlátott Sivatag láthatatlan manóitól a paradicsomtermesztés. Valami kézzelfoghatóbb feladatra gondoltam!
‒ Kézzelfoghatóbbra? ‒ kérdezte Mimi, és huncut fény villant a tekintetében. ‒ Akkor tessék! Kijött a tűmből a hímzőcérna. Ha olyan erős vagy, fűzd nekem vissza, légy szíves!
Olivér felemelte a tűt is, meg a cérnát is, de óriási ujjai közt teljesen elvesztek ezek a parányi dolgok. Egy ideig kétségbeesetten próbálkozott, hogy a számára szinte láthatatlan vékonyságú fonállal beletaláljon a tű apró fokába. Ide-oda böködött a levegőbe, bandzsított, csücsörített a szájával, miközben súlyos izzadságcseppek gyülekeztek összeráncolt homlokán. Két perc sikertelen kísérletezés után nagy sóhajjal feladta.
‒ Ez nem megy! Ez lehetetlen! Ezt nem tudom megcsinálni! ‒ dörmögte, és a feje búbjától a lába ujjáig elpirult. ‒ Ti nyertetek, lányok!
‒ Na látod! Nincs mivel hencegned! Nem is vagy te olyan erős, hiszen még ilyen egyszerű kis feladatot sem tudsz megoldani! ‒ mondta Momi.
Olivér elszégyellte magát, és lábujjhegyen ‒ nagyon vigyázva a tulipánokra ‒ elsomfordált. Többé senki sem hallotta őt a nagy erejével vagy az ügyességével dicsekedni.
Balázsy Géza rajza