Hol volt, hol nem volt, kilenc erdőn, kilenc folyón és kilenc hegyen túl volt egyszer egy ütött-kopott vár. Ebben a várban élt egy varázsló, akit Magamsemtudomnak hívtak. Széles a környéken teremtett lélek nem lakott, de Magamsemtudom nem vágyott senki társaságára. Egyszóval emberkerülő volt.
Azt kérditek, hogyan jutott akkor élelemhez, hová járt bevásárolni? Úgy vélitek, hogy valahányszor kedve szottyant egy kis bucira vagy éppen egy kis jóféle kolbászra, átvágott kilenc erdőn, átúszott kilenc folyón és átkutyagolt kilenc hegyen? Nem, nem! Nagy tévedés! Volt ugyanis egy ládája. Persze nem közönséges láda volt az, hanem varázsláda. Csak becsukta a láda fedelét, háromszor megkopogtatta, és így szólt: „Abrakadabra, adj nekem egy süvegcukrot, de mindjárt!″ Amikor aztán a láda fedelét fölnyitotta, hát ott volt benne a cukor. Vagy éppen valami más, amire kedve támadt. De ne gondoljátok ám, hogy az a láda csupán ennivalóval tudott szolgálni, szó sincs róla, mindent odavarázsolhatott vele, amit csak akart. A láda ugyanis akkora volt, hogy ha megkopogtatta a tetejét és így szólt: Abrakadabra, adj nekem egy tevét, de mindjárt! – hát a teve tüstént ott termett volna benne. Egypúpú vagy kétpúpú, a kívánsága szerint. Mert olyan egy láda volt az.
A varázsláda azonban idő jártával szerfölött elöregedett, és úgy látszott, hogy egy kis orvosság vagy egy kis zsírozás vagy valami ehhez hasonló igazán nem ártana neki. Hogy miért? Rögtön elmondom. A dolog teljességgel ártatlanul kezdődött. Magamsemtudom, amiként szokta, megkocogtatta a fedelet, és így szólt:
– Abrakadabra, adj nekem egy cipót meg egy darab vajat, de mindjárt!
Amikor azonban fölnyitotta a láda fedelét, hát a ládában a kívánt cipó és vaj helyett egy doboz kaviárt meg egy üveg bort talált. Nem hitt a szemének. Hát még amikor a palack bort megitta, az volt csak igazán furcsa dolog, mivel egyszeriben két ládát is látott táncolni a szeme előtt.
A láda ezután egy darabig rendesen viselkedett, de aztán újra megbokrosodott, és paripa helyett egy teknősbékát varázsolt neki (megkísérelte ugyan körülnyargalni vele a várat, de kiderült, hogy ez az út akár két hónapig is eltartana), majd ismét hol teljesítette, hol nem teljesítette a kívánságát – egyszóval összevissza dolgozott. A baj csak az volt, hogy a tévedések mind gyakrabban következtek be.
Magamsemtudom talán bele is törődött volna a sorsába, ha egy napon a kívánt vagy inkább kért szilvás lepény helyett nem egy újságot talál a ládában. De azt talált, s ha már ott volt, hát beleolvasott. Így történt, hogy a negyedik oldalon megakadt a szeme egy szépséges leányzó fényképén. Elolvasta a képaláírást, amely azt adta hírül, hogy ezen és ezen a napon, ebben és ebben az órában jelentkezzenek Kutyaütő király várában mindazok a deli legények, akik a gyönyörűséges Malacka királykisasszonyt feleségül kívánják venni.
– A nemjóját! – horkant fel a varázsló. – Az újság már egy hetes, így éppen ma tisztelegnek a kérők Malacka királykisasszony előtt. Tennem kell valamit! – kiáltott fel, mert a képen látható lány fölöttébb megtetszett neki. Odaugrott hát a varázsládához, megkopogtatta a tetejét, és így szólt:
– Abrakadabra, add nekem Kutyaütő király lányát, Malacka királykisasszonyt, de mindjárt! – s azzal fölhajtotta a láda fedelét.
A ládából abban a szempillantásban egy délceg királyfi pattant elő, aki a varázslót megpillantva legalább annyira meglepődött, mint maga Magamsemtudom. Hogyne lepődött volna meg, amikor éppen ott térdelt Malacka előtt, s már ott tartott, hogy elmondja neki, mennyire megbabonázta a szépségével, és akkor, hipp-hopp, egy ócska, koszlott ládában találja magát... Magamsemtudom hellyel kínálta a herceget, maga pedig újfent megkocogtatta a láda fedelét:
– Abrakadabra, add nekem Kutyaütő király lányát, Malacka királykisasszonyt, de mindjárt!
Ezúttal egy másik királyfi kászálódott elő a ládából. Ámde a varázsló nem adta fel a reményt még akkor sem, amikor már vagy negyvenkilenc királyi herceg szorongott a szobában, sőt már az éléskamrába meg a pincébe is jutott belőlük jó néhány. Egyre csak döngette a láda fedelét, hogy neki a királykisasszony kell, és hozza el neki, hozza el mindenáron.
– Ennyi királyfi talán nincs is a világon! – kiáltott fel kétségbeesetten, amikor a ládából a várva várt Malacka helyett egy újabb herceg kecmergett elő.
– Való igaz – bólintott a királyfi –, én vagyok az utolsó.
– Most, most már sikerülnie kell – rikkantott fel örvendezve a varázsló. – A sok mihaszna kérő után végre megérkezik a lány! – s noha a rengeteg kopogtatástól már szörnyűségesen sajgott a keze, ismét csak megkocogtatta a láda fedelét, kérve tőle, hogy hozza el neki Malackát. – Azt a fűzfán fütyülőjét! – ordított fel, miután a láda fedelét fölnyitotta.
A láda fenekén ugyanis a szépséges Malacka királykisasszony helyett csupán egy fejsze hevert. Ez a fejsze aztán hirtelen fölugrott, és az átkokat szóró varázsló szeme láttára gyújtóssá hasogatta az öreg varázsládát. A nagy csattogásra a sok királyfi mind hazaszaladt, Magamsemtudom pedig úgy elbujdosott, hogy azóta sem hallotta hírét senki emberfia.
Gondolom, ti sem találkoztatok vele...?!
Ferdics Béla rajzai