Kilenc éjjel furcsa álmot látott. Az álom olyan valóságos volt, hogy felébredve a tyúkocska egy jó darabig csak pislogott, és azon mélázott, hogy talán nem is álom volt, hanem tényleg megtörtént a dolog. Azt álmodta ugyanis, hogy a templomtorony és tetején a rézkakas eljött hozzá látogatóba. Hajnalhasadáskor, épp amikor Kilenc a szemét nyitogatta, benéztek a tyúkólba.
− Gyere, Kilenc, pattanj ide mellém! – szólította meg őt a rézkakas. – Innen szép igazán a világ!
Erre Kilenc felébredt, és most csak néz ki a fejéből. Mit jelenthet ez az álom? Mit akar tőle a torony meg a rézkakas? Teljesen tanácstalan volt, ezért a reggelinél megkérdezte a nővéreit, vajon mit gondolnak az álmokról.
− Ti már álmodtatok igazán furcsát?
− Ó, hogyne! – bólogattak szaporán a tyúkocskák.
– Én egyszer azt álmodtam – kárált az egyik –, hogy csak kukoricát kaptunk reggelire, búzát nem! Hú, nagyon rossz volt!
− Én egyszer álmomban nem ébredtem fel reggel a Nagy Vörös első kukorékolására, csak a másodikra! Ijesztő volt! – így egy másik.
− Egyszer én azt is álmodtam, hogy… hogy… hogy… − a harmadik nagyon igyekezett, hogy mondjon valamit. – Jaj, már nem is emlékszem! De álmodtam, az biztos! Jaj, de rémes!
− Jobb, ha nem álmodsz, Kilenc, én mondom! – jelentette ki a negyedik, mire mind bólintottak, és ő témát váltott: – Finom ma a búza, nem igaz, lányok?
− Nagyon ízletes! Valami különleges aromája van ma reggel – kotkodáltak a nővérek, már el is felejtették a rémes álmokat.
Kilenc azonban nem tudott ilyen könnyen megnyugodni. Valaki csak megmagyarázza az álmát! Lennie kell valahol valakinek! Aztán eszébe jutott Felhő, ő biztosan ismer valakit. S már szaladt is, hogy megkeresse a barátját. Még a reggelijét sem fejezte be, annyira igyekezett. A nővérei a fejüket csóválták a furcsa viselkedés láttán, de végül is így több maradt nekik a reggeliből, hát hamar megbékültek vele.
− Felhő, Felhő! – kiabált a kis tyúk a kacsákhoz érve.
Haj, nagy volt a tömeg a kacsaetető körül, Felhő alig tudta kiverekednie magát a tumultusból.
− Mi olyan sürgős, hogy a reggelinél is fontosabb? – nézett kérdőn Kilencre.
− Hát… hát álmodtam! – lihegte az, nehezen jutott levegőhöz a nagy sietéstől.
− Igen? – Felhő mintha nem értette volna, mi ebben a különleges.
− Tudod, a… a… magas izé…− Kilenc megpróbálta elmutogatni a tornyot, de kimondani nem merte a szót, nehogy a többi kacsa meghallja, és kérdezősködni kezdjen a tegnapi titkos kirándulásukról.
− Milyen izé? A tyúkól? A szilvafa? – Felhő úgy nézett a tyúkocskára, mintha sosem jártak volna a kerítésen túl.
Kilenc akárhogy mutogatott fölfelé a csőrével meg a szárnyával, a kacsa nem és nem értette, így aztán nagyot sóhajtva feladta.
− Na jó, majd reggeli után elmesélem – mondta a barátjának, és visszaballagott a tyúkokhoz, hátha hagytak neki egy-két szem búzát.
Késő délután volt már, amikor a két barát újra találkozott. Kilenc a szilvafa körül sétált, és az ég alján gyülekező sötét felhőket vizsgálgatta, hátha eső lesz.
− Na? Elmondod? – lepte meg őt a kacsa. – Bocs, hogy reggel nem jöttem rá, mit mutogatsz, de tudod, a reggeli a legfontosabb étkezés a napban! Majdnem mindennél fontosabb ám!
− Még a barátodnál is? – kérdezett vissza szomorúan Kilenc.
− Nem, dehogy, ne haragudj, nem akartalak megbántani. Nem tudtam, hogy neked ez ennyire fontos… Reggeli közben nekem nem tűnik fontosnak semmi, csak az, hogy egyek!
− Hát, nem is tudom – csóválta a fejét Kilenc. – Na, elmesélhetem végre, mit álmodtam? – kezdett bele aztán, most már szavakkal, mert kettesben nincs szükség a mutogatásra.
Amikor befejezte, Felhőnek tátva maradt a csőre.
− Nem mondod! Benézett? A torony? Pont rád? Elképesztő! És hívott a rézkakas? A mindenit!
− Ugye? Szerintem is roppant furcsa!
− Ez biztosan jelent valamit! El kell mennünk egy álomfejtőhöz!
− Ismersz olyat?
− Hát, ismerni nem ismerem, de tudom, hol lakik. Nem fogsz örülni neki!
− Miért?
− Mert egy kicsit félelmetes! De annyira nem is! És tuti, hogy ért az álomfejtéshez! – biztatta kissé megijedt barátját a kacsa. – Mindent tud! Mindenhez ért! Gyere!
− Á, nem is annyira fontos… csak egy buta álom volt! Holnapra elfelejtem! Nemsokára vacsoraidő, az fontosabb! – kotyogott maga elé Kilenc, aztán már indult is a kacsa után.
Felhő a ház felé vette az irányt. Kilenc óvatosan követte. Ki tudja, milyen lények laknak arra! Ugatnak, az biztos, azt már hallotta.
− Elárulod, miféle félelmetes alakhoz viszel? – kérdezte.
− Nyugi, nem ugat! − a kacsa mintha olvasott volna Kilenc gondolataiban. – Néha nyávog, és szereti a madárhúst. De minket nem esz meg, ne félj! – vigyorgott hátra a tyúkra Felhő.
− Hogy? Minket nem? Hát valakit igen? Hát nem búzát eszik? Te jó ég, nem mindenki búzát meg kukoricát eszik ezen a világon? – Kilenc szinte rikácsolt. – Nem megyek! – és már bújt is át egy résen a kacsa után.
Egészen más világ tárult a szeme elé. Fák, bokrok, sehol egy állat.
− Itt nincs is senki! – nyögte ki megkönnyebbülten.
− Nyugi, mindjárt jön – intette le Felhő. – Most is minket figyel valahonnan!
A két szárnyas úgy állt az idegen világban, mint akik az ítéletükre várnak. Ez pedig határozottan tetszett a macskának. Ott is termett előttük egy pillanat alatt.
Fekete Lilla rajza