Kilenc még sosem látott havat, nagyon meglepődött hát, amikor egy hideg délutánon az égből nem víz, hanem furcsa, fehér pelyhek kezdtek esni.
− Hó, hó, hó! Havazik! – kiáltozták az udvar lakói, azok, akik egy évnél idősebbek voltak, és már láttak ilyet.
− Mind megfagyunk, csibéim, mind megfagyunk! Mars vissza az ólba, egy-kettő! – vezényelt a Nagy Vörös kakas.
A tyúkok szófogadóan felvonultak a létrán a tyúkólba, ki azért, mert már látott havat, ki azért, mert még sosem látott, és tartott a hidegtől. Néhány liba maradt csak kinn az udvaron, na és persze Felhő meg vele Kilenc. A kacsa ott totyogott a tyúkól mögött, és egy tócsa befagyott jegét kopogtatta a csőrével.
− Tudod – mondta Kilencnek, aki mellette gubbasztott, és a nyakát az ég felé nyújtogatva próbálta megfejteni a furcsa pelyhek titkát –, ez igazából csak víz, de ha hideg van, akkor megfagy.
− És mi is megfagyunk, ahogy a Nagy Vörös mondja? – kérdezte Kilenc, miközben megpróbált egy pelyhet elkapni a csőrével.
− Hát, eddig még sosem fagytunk meg, pedig volt már havazás tavaly is.
− Tavaly? Az mikor volt? Én azt láttam, hogy virágok voltak, aztán szilvák a fán, aztán levelek mindenhol az udvarban, most meg ez a hideg valami esik.
− Igen, de te az idén tavasszal bújtál ki a tojásból. Így aztán nem is láthattad, hogy ezek a dolgok körbe-körbe követik egymást. Virágok, meleg, szilva, levelek, hideg. Ez egy év. Aztán kezdődik minden elölről.
− Aha – bólintott a kis tyúk, és lenyelt egy hópelyhet. – Tényleg víz.
− Lassan ennek az évnek is vége. Neked van valami újévi fogadalmad?
− Hogy micsodám?
− Van-e valami, amit meg akarsz csinálni jövőre. Ilyesmi.
− Hát… − a tyúkocska elbizonytalanodott. – Régebben azt kívántam, bárcsak tudnék repülni, és elrepülhetnék mindenfelé. De már láttam a világot. Láttam a tavat, a nyárfákat, a vadászlest meg a szántást, ameddig a szem ellát…
− Na jó, de az még nem az egész világ – hápogott a kacsa, és már át is bújt a kerítés alatt.
− Hé, és a megfagyás? – kiáltott utána Kilenc. – Itthon kéne maradnunk! – és átbújt ő is a kacsa után. – Nem az egész világ, de sokkal több, mint amit a kerítés tetejéről látni lehet. És lehet, hogy ez nekem elég. Hé! Felhő! Várj már meg!
A táj itt egészen más arcát mutatta, mint amit addig látott a kis tyúk. Itt fehér volt minden, a fűszálak, a bokrok, a fák ágai, minden… Az ég pedig hatalmas dunnaként takarta be a világot.
− Gyere! Elmegyünk a végéig – kiáltott hátra Felhő.
− Micsoda? A világ végéig? – sipítozott Kilenc, és próbálta beérni a meglepően gyorsan lépkedő kacsát.
− Á, dehogy… annak nincs is vége! A falu végéig gondoltam.
A tyúkocska csak pislogott. Eddig azt sem tudta, hogy van olyan, hogy falu, de még hogy vége is lenne?
− Nyugi, látni fogod az egészet, a főutcán megyünk! Az emberek ilyenkor úgyis mind benn vannak a házaikban, mert kinn fáznak. Senki sem fog észrevenni minket!
Felhő eltotyogott a kerítés végéig, onnan tovább a sarokig, majd megállt, és kidugta a fejét a túloldalon.
− Ahogy sejtettem, üres az utca. Gyere! – szólt vissza Kilencnek, majd szépen, mint akik éppen csak a szokásos esti sétájukat végzik, elindultak a házak előtt a járdán, egyenesen a falu közepe felé.
Kilenc még sose látta a házukat erről az oldaláról, mindig csak a hátsó udvar felől. Hogy innen mennyire más képet mutat! A kis tyúk egészen elámult. És a többi ház is! Csinos kis kertek, egynémelyikben fák, másokban bokrok, csinos ablakok. Kilencnek nagyon tetszett a falu. De szépen laknak az emberek! Majdnem olyan szép színes ez az utca, mint a Nagy Vörös tollai, amikre annyira büszke.
− Tetszik? – kérdezte Felhő a csendesen ámuldozó tyúkocskát.
− Hú, nagyon!
− Várj csak, a templom hogy fog tetszeni!
Kilenc persze a templomról sem hallott azelőtt soha.
− A kutyákkal ne is törődj, ugatnak, de sosem jönnek ki az udvarból – hápogott mellette egyfolytában a kacsa.
Ebben a pillanatban óriási csaholás hallatszott, és egy dühös kutya rohangált fel-alá az egyik kerítés mögött. Kilenc meg is ijedt, de Felhő csak ment tovább a kerítés mellett peckesen. A kis tyúk kissé bizonytalanul ugyan, ám követte. Amint elértek a következő kerítéshez, az ugatás abbamaradt.
− Látod? Mondtam! Ha tényleg bántani akarna, már kiugrott volna!
− A kutyák is fel tudnak repülni a kerítés tetejére? – ámult el Kilenc.
− Bizony! Át is ugorják, ha akarják!
A tyúkocska elgondolkodott. Hát szárnyak nem is kellenek a repüléshez? És ha nem kellenek, akkor mi kell?
− Na? Mit szólsz? – nyújtogatta Felhő a nyakát a magasba.
Kilenc egy darabig fel sem fogta, mit lát. Sok ez egy kis tyúknak egyszerre, gondolta, ahogy apró szemével végigpásztázta a hatalmas harangtornyot, s megpillantotta tetején a kakast, amint taréjával a felhőt karcolja.
− Az a kakas jó magasra felrepült – nyögte ki végül.
− Ugye? De, látod, lejönni már nem mer! – nevetett Felhő.
− Vagy annyira jó ott fenn, hogy nem akar – ellenkezett Kilenc.
− Ezt csak úgy tudod meg, ha megkérdezed tőle.
− De ahhoz… ahhoz fel kéne menni oda! – ijedt meg a kis tyúk.
− De fel ám! – bólogatott Felhő.
Kilenc erre nem tudott mit mondani, csak állt a téli szürkületben, bámult felfelé a magasba, amíg Felhő el nem unta a várakozást, és jól meg nem rángatta a szárnyát.
− Na, menjünk haza, mielőtt ránk esteledik!
− Rendben – tért magához Kilenc.
− Azért jó, hogy eljöttünk, ugye? Már meg is van az újévi fogadalmad! Fel kell jutnod a toronyba, hogy beszélhess a vasmadárral!
− Aha… hát, azért azt még átgondolom…
Útközben hazafelé azonban a kis tyúk már tudta, hogy a fogadalom kérdése eldőlt, amint Felhő kimondta. Fel kell jutnia a toronyba! Még jó, hogy van rá egy egész éve!
Fekete Lilla rajza