kab41

 

Kilenc még sosem látott havat, nagyon meglepődött hát, amikor egy hideg délutánon az égből nem víz, hanem furcsa, fehér pelyhek kezdtek esni.

− Hó, hó, hó! Havazik! – kiáltozták az udvar lakói, azok, akik egy évnél idősebbek voltak, és már láttak ilyet.

− Mind megfagyunk, csibéim, mind megfagyunk! Mars vissza az ólba, egy-kettő! – vezényelt a Nagy Vörös kakas.

A tyúkok szófogadóan felvonultak a létrán a tyúkólba, ki azért, mert már látott havat, ki azért, mert még sosem látott, és tartott a hidegtől. Néhány liba maradt csak kinn az udvaron, na és persze Felhő meg vele Kilenc. A kacsa ott totyogott a tyúkól mögött, és egy tócsa befagyott jegét kopogtatta a csőrével.

− Tudod – mondta Kilencnek, aki mellette gubbasztott, és a nyakát az ég felé nyújtogatva próbálta megfejteni a furcsa pelyhek titkát –, ez igazából csak víz, de ha hideg van, akkor megfagy.

− És mi is megfagyunk, ahogy a Nagy Vörös mondja? – kérdezte Kilenc, miközben megpróbált egy pelyhet elkapni a csőrével.

− Hát, eddig még sosem fagytunk meg, pedig volt már havazás tavaly is.

− Tavaly? Az mikor volt? Én azt láttam, hogy virágok voltak, aztán szilvák a fán, aztán levelek mindenhol az udvarban, most meg ez a hideg valami esik.

− Igen, de te az idén tavasszal bújtál ki a tojásból. Így aztán nem is láthattad, hogy ezek a dolgok körbe-körbe követik egymást. Virágok, meleg, szilva, levelek, hideg. Ez egy év. Aztán kezdődik minden elölről.

− Aha – bólintott a kis tyúk, és lenyelt egy hópelyhet. – Tényleg víz.

− Lassan ennek az évnek is vége. Neked van valami újévi fogadalmad?

− Hogy micsodám?

− Van-e valami, amit meg akarsz csinálni jövőre. Ilyesmi.

− Hát… − a tyúkocska elbizonytalanodott. – Régebben azt kívántam, bárcsak tudnék repülni, és elrepülhetnék mindenfelé. De már láttam a világot. Láttam a tavat, a nyárfákat, a vadászlest meg a szántást, ameddig a szem ellát…

− Na jó, de az még nem az egész világ – hápogott a kacsa, és már át is bújt a kerítés alatt.

− Hé, és a megfagyás? – kiáltott utána Kilenc. – Itthon kéne maradnunk! – és átbújt ő is a kacsa után. – Nem az egész világ, de sokkal több, mint amit a kerítés tetejéről látni lehet. És lehet, hogy ez nekem elég. Hé! Felhő! Várj már meg!

A táj itt egészen más arcát mutatta, mint amit addig látott a kis tyúk. Itt fehér volt minden, a fűszálak, a bokrok, a fák ágai, minden… Az ég pedig hatalmas dunnaként takarta be a világot.

− Gyere! Elmegyünk a végéig – kiáltott hátra Felhő.

− Micsoda? A világ végéig? – sipítozott Kilenc, és próbálta beérni a meglepően gyorsan lépkedő kacsát.

− Á, dehogy… annak nincs is vége! A falu végéig gondoltam.

A tyúkocska csak pislogott. Eddig azt sem tudta, hogy van olyan, hogy falu, de még hogy vége is lenne?

− Nyugi, látni fogod az egészet, a főutcán megyünk! Az emberek ilyenkor úgyis mind benn vannak a házaikban, mert kinn fáznak. Senki sem fog észrevenni minket!

Felhő eltotyogott a kerítés végéig, onnan tovább a sarokig, majd megállt, és kidugta a fejét a túloldalon.

− Ahogy sejtettem, üres az utca. Gyere! – szólt vissza Kilencnek, majd szépen, mint akik éppen csak a szokásos esti sétájukat végzik, elindultak a házak előtt a járdán, egyenesen a falu közepe felé.

Kilenc még sose látta a házukat erről az oldaláról, mindig csak a hátsó udvar felől. Hogy innen mennyire más képet mutat! A kis tyúk egészen elámult. És a többi ház is! Csinos kis kertek, egynémelyikben fák, másokban bokrok, csinos ablakok. Kilencnek nagyon tetszett a falu. De szépen laknak az emberek! Majdnem olyan szép színes ez az utca, mint a Nagy Vörös tollai, amikre annyira büszke.

− Tetszik? – kérdezte Felhő a csendesen ámuldozó tyúkocskát.

− Hú, nagyon!

− Várj csak, a templom hogy fog tetszeni!

Kilenc persze a templomról sem hallott azelőtt soha.

− A kutyákkal ne is törődj, ugatnak, de sosem jönnek ki az udvarból – hápogott mellette egyfolytában a kacsa.

Ebben a pillanatban óriási csaholás hallatszott, és egy dühös kutya rohangált fel-alá az egyik kerítés mögött. Kilenc meg is ijedt, de Felhő csak ment tovább a kerítés mellett peckesen. A kis tyúk kissé bizonytalanul ugyan, ám követte. Amint elértek a következő kerítéshez, az ugatás abbamaradt.

− Látod? Mondtam! Ha tényleg bántani akarna, már kiugrott volna!

− A kutyák is fel tudnak repülni a kerítés tetejére? – ámult el Kilenc.

− Bizony! Át is ugorják, ha akarják!

A tyúkocska elgondolkodott. Hát szárnyak nem is kellenek a repüléshez? És ha nem kellenek, akkor mi kell?

− Na? Mit szólsz? – nyújtogatta Felhő a nyakát a magasba.

Kilenc egy darabig fel sem fogta, mit lát. Sok ez egy kis tyúknak egyszerre, gondolta, ahogy apró szemével végigpásztázta a hatalmas harangtornyot, s megpillantotta tetején a kakast, amint taréjával a felhőt karcolja.

− Az a kakas jó magasra felrepült – nyögte ki végül.

− Ugye? De, látod, lejönni már nem mer! – nevetett Felhő.

− Vagy annyira jó ott fenn, hogy nem akar – ellenkezett Kilenc.

− Ezt csak úgy tudod meg, ha megkérdezed tőle.

− De ahhoz… ahhoz fel kéne menni oda! – ijedt meg a kis tyúk.

− De fel ám! – bólogatott Felhő.

Kilenc erre nem tudott mit mondani, csak állt a téli szürkületben, bámult felfelé a magasba, amíg Felhő el nem unta a várakozást, és jól meg nem rángatta a szárnyát.

− Na, menjünk haza, mielőtt ránk esteledik!

− Rendben – tért magához Kilenc.

− Azért jó, hogy eljöttünk, ugye? Már meg is van az újévi fogadalmad! Fel kell jutnod a toronyba, hogy beszélhess a vasmadárral!

− Aha… hát, azért azt még átgondolom…

Útközben hazafelé azonban a kis tyúk már tudta, hogy a fogadalom kérdése eldőlt, amint Felhő kimondta. Fel kell jutnia a toronyba! Még jó, hogy van rá egy egész éve!

 

Fekete Lilla rajza