kab69

 

Kilenc a tavi kaland után kerülte a kacsákat. Úgy érezte, egy életre elege van az izgalmakból, a kerítésnek pedig, aminek a tetején a nővérei továbbra is ott billegtek nap mind nap, még csak a tájékára sem ment. Szép csendesen csipegetett az udvaron, elbeszélgetett az öreg tyúkokkal, megkapirgálta a szilvafa tövében a talajt, sétálgatott, és élvezte a nyugalmat.

− De jó itthon! – mondogatta magában. – Csak semmi kaland, semmi szívdobogás, fő a nyugalom!

Úgy egy vagy két hét után aztán mégis eszébe jutott Felhő, a furcsa kacsa. Vajon most egyedül járkál ki az udvarból a titkos útjaira? Vagy akad társa, aki elkíséri? Valaki olyan, aki úszni is tud, és most vidáman ringatóznak a hullámokon a nyárfák alatt? Itt megakadt a töprengésben. Mert ez a gondolat egy cseppet sem tetszett neki.

– Egy tyúk ne menjen a vízbe. Nem való. Mindenki más úszkálhat, ahol akar, nekem jobb itt benn, az udvarban! – megfordult, és egy lendülettel már a tyúkól háta mögé is került.

Felhő kacsa azonban nem volt ott.

− Gondolhattam volna – dohogott magában a kis tyúk. – Miért is lenne benn az udvarban, ha kinn is lehet? Biztos vidáman pancsikol a tavon! Nekem viszont itt benn a jobb, mit is keresnék én a tavon! – azzal már bújt is át a kerítés alatt.

Végigszaladt az ösvényen, egészen a nyárfásig.

− Felhő! – kiáltozta. – Merre vagy?

De válasz nem jött.

− Hazamegyek! – rikoltozott tovább. – Jobb nekem otthon!

Nézett jobbra-balra, fülelt egy darabig. Nem hallatszott semmi nesz, semmi csobogás vagy szárnycsapkodás a tó felől sem.

− Akkor megyek! – kiáltott még egy utolsót, most már eléggé kedvetlenül.

Ám mégsem hazafelé, hanem a tó felé kanyarodott. Szaladt, szaladt az ösvényen, egészen körbeszaladta a tavat. A túlsó parton vett egy mély levegőt, és szaladt tovább a fák közt, keresztül árkon-bokron, egyre távolodva az otthonától. A nyárfásból kiérve aztán pihegve megállt.

− Na jó, most már olyan messze vagyok, hogy nincs is értelme megijedni – nyugtatgatta magát lihegve.

Ameddig csak ellátott, hatalmas mező terült el előtte. Távolabb egy vadászles állt. Kilenc persze nem tudta, hogy az egy vadászles, és csodálkozva figyelte, vajon miféle tyúkok ólja lehet az a nagy létrával. Ahogy meresztgette a szemét, mozgást vett észre a tövében. Egy szürke négylábú ugrándozott a létra körül.

A kis tyúk arra gondolt, ha már egyszer úgyis itt van, akár meg is nézhetné jobban azt a furcsa szerzetet. Közelebb óvakodott. Hát egy birka volt az.

− Ugorj, gyere, ugorj! Ne félj, csak ugorj le! − bégetett egyre a birka, és forgatta a fejét az ég felé. − Egy, két, há, ugrás! Lábakat ki!

Minek béget ennyit ez a birka? Kilenc felnézett az építményre. Hát nem mást, mint Felhő kacsát pillantotta meg a magasban, ott billegett a legfelső létrafokon. S abban a percben hopp!, elrugaszkodott, csapkodott a szárnyával, egy másodpercig lebegett is talán, mintha repülne. De nem sokáig bírta a levegőben, három szárnycsapás után pont a birka széles hátán landolt, majd lecsúszott a földre.

− Így ni! Látod, megy ez! Már majdnem repültél! – bólogatott elégedetten a birka.

A kacsa a kissé felborzolódott tollait rendezgette éppen, amikor meglátta a feléjük közeledő tyúkocskát.

− Szia, Kilenc − hápogta örvendezve −, kipróbálod? Ez már igazi extrém sport! Majdnem repülök!

− Gyere, próbáld ki! – csatlakozott hozzá a birka is. – A környéken én vagyok a legjobb edző! A nevem is az, Edző!

− Igen, tényleg ő a legjobb! Csak másszunk föl a létrán! – És Felhő kacsa már kapaszkodott is fölfelé.

Kilenc a fejét rázta.

− Á, kizárt dolog. Én csak sétálok egyet, én nem ugrálok, nem úszom, nem repülök, jó nekem a földön!

De a kacsa egyre csak biztatta:

− Látod? Így kell! Csőrrel fogod, lábbal ugrasz, aztán megint. Ezt ki kell próbálnod! Csak először félelmetes, utána nagyon jó! Edző háta a legpuhább, amire csak érkezhetsz, nekem elhiheted!

− Á, nem, köszi, csak köszönni akartam – rázta a fejét Kilenc. – Már megyek is, mert… izé… van egy kis dolgom, nem ugrálhatok… jobb nekem lenn…

Ám ahogy ezt kimondta, már föl is ugrott az első létrafokra, aztán a következőre, és mire Felhő fújtatva felkapaszkodott a létra tetejére, Kilenc már fenn is volt.

− Hű, ez aztán az egyensúlyérzék! Született tehetség vagy! – kiabált lentről az edző. – Bravóóóó! Most aztán ugrás! Ne felejtsétek, számolok, aztán lenéztek, becélozzátok a hátamat, és ugrotok! Három szárnycsapás, lábakat ki!

− Gyere! Tárd ki a szárnyad, és rajta! – biztatta Felhő is a kis tyúkot.

Kilencnek azonban remegett a lába, és minden erejével kapaszkodott a létrába.

− Egy, két, há, ugrás! – vezényelt lent az edző.

Felhő elrugaszkodott, csapkodott, egy pillanatig, mintha lebegett volna…, és puhán landolt a birka hátán, onnan meg a földre lecsúszva.

− Hát te? – nézett föl Kilencre.

− Á, inkább visszasétálok a létrán – rázta a fejét Kilenc, majd hirtelen kitárta a szárnyát, és elrugaszkodott! Csapott hármat a levegőben, lebegett, mintha repülne… Ó, micsoda érzés! Micsoda légies könnyűség! Aztán kinyújtotta a lábát, és megkapaszkodott Edző puha gyapjában.

− Na? Milyen? – vigyorgott rá Felhő.

− Ügyes kis tyúk vagy! Mintha már sokat gyakoroltad volna! Öröm veled dolgozni! – dicsérte őt az edző.

− Hát nem volt rossz – csusszant le a birka hátáról Kilenc.

− És még mindig azt gondolod, hogy jobb csak neked az udvarban? – nézett rá Felhő.

Kilenc erre nem tudott mit mondani, zavartan kapirgálta lába alatt a füvet.

− Mi holnap is itt leszünk – mondta Edző. – Ha gondolod, gyere el!

− Jó, meglátom – bólintott Kilenc, és szép lassan hazasétált az udvarba.

 

Fekete Lilla rajza