Minden kisiskolásnak

A hajócska vidáman szelte a habokat a folyón felfelé, a vezérpálcára kitűzött lobogóba bele-belekapott a friss déli szél. Miféle lobogóba? Hiszen eddig nem is volt semmiféle lobogó a hajón! Hogy került oda lobogó? A kalózok tűzték ki, akik ellopták a Hódot?

Répa, káposzta, cékla, kukorica – minden, mi szemnek-szájnak ingere, minden volt a zsákokban, Béni és Sanyi mégsem tudott örülni a sok finomságnak, hiszen a kedves hajócskájuk szőrén-szálán eltűnt. Szegény nyulak! Mi lesz most velük?

Fóris Béni nyulalmazott tengerészkapitány-parancsnok és Csintalan Sándor kalandor kalózkapitány elhagyták a tengert. Búcsút mondtak a kékség százezer árnyalatának, a szélnek, a napnak, a csillagoknak, a delfineknek, a halaknak, a teknősöknek és mindennek, ami a szívükhöz oly közel állt a hatalmas vízen.

Az elképedt Sanyit barátja ragadta ki a bénultságból, megfogta a karját és levonszolta őt a kabinba. Üvöltött felettük a vihar, szinte megsüketültek. A két nyúl összekucorodva várta a csillapodását. Egyszer csak a hajó megrázkódott, és mintha nem is a hullámok hátán hánykolódna, hanem valami titokzatos erő húzná, megindult egy irányba. A nyulak remegve kapaszkodtak egymásba a hajófenékben. Szinte már feladták a reményt, hogy túlélik ezt a borzadályt.

Emlékszel a két bátor nyúlra? Milyen nyúlra? Várj csak, valami rémlik… Azokra, akik arról álmodoztak, hogy eljutnak a tengerre? Építettek egy hajót, és semmiféle akadály nem állhatott az útjukba. A kalóz és a kapitány, ugye? Igen, hát persze! Róluk beszélek! Arra is emlékszel, hogy végül megérkeztek a tengerhez? Nos, akkor mesélem tovább, mi történt velük azután.

Ki tudja, hány nap telt el, amióta a két nyúl úr útnak indult, hogy újra lássa a tengert? Ugyan ki számolja meg az álmodozás, a tervezés, a küszködés, a kudarcok, az újrakezdés és a sok fárasztó munka napjait, amikor eljön az utolsó? Mert eljön, egyszer biztosan el.

Fórizs Béni nyulalmazott tengerészkapitány és örömben, bajban hű társa, Csintalan Sándor kalózkapitány, azaz a Hód nevű csinos kis hajócska teljes legénysége felsorakozott a fedélzeten, hogy a kelő nap aranyfényében fürödve búcsút intsen a Kerekerdő-sziget barátságos lakóinak. Micsoda este volt a tegnapi! De vajon mi vár rájuk holnap? Hát a tenger, nem?

Végre úton voltak nyulaink! Hajj, de rég várták már ezt! Édes élet a hajós élet, csupa kaland és meglepetés! De mennyi akadályt kellett leküzdeniük, míg idáig eljutottak! Jégtorlaszok, hódvár..., csoda, hogy nem adták fel! A helyükben én már rég otthagytam volna a hajót tervestül, mindenestül, és otthon rágnám a káposztatorzsát. De egy igazi hajós sosem adja fel, s neki a víz az élete – legalábbis én így hallottam.

A borzasztó jégzajlás nem fogott ki dicső nyúljainkon, de nem ám! Mit gondolsz, mit csináltak, miután megtalálták a hajót? Hát újjáépítették uszadékból!

Éjszaka volt, sötét és hideg. Nyulaink összegömbölyödve aludtak, olyan mélyen, hogy a horkolásuk kihallatszott az üregből. Béni épp átfordult a másik oldalára, amikor mellette Sanyi felriadt.

− Juj! Hideg! – nyöszörögte. – És vizes!