Minden kisiskolásnak

Sok víz lefolyt a nagy folyón, amióta Fóris Béni nyulalmazott tengerészkapitány-parancsnok és Csintalan Sanyi, híres kalózkapitány, azaz a két bátor hajós elindult, hogy viszontlássa a tengert. Nagyon-nagyon sok víz!

Juszti és Manci két nagyon bátor nyuszilány, vagyis nyúllány, ezt már te is tudod. Először is, sutba vágták a fakanalat, és nyakukba vették a világot, hogy elmondják mindenkinek, a nyúllányok nem nyuszik, és ne nézze őket senki bátortalan, félős nyuszimuszinak.

A kis Hód újra szelte a habokat, rendületlenül haladt fölfelé a folyón, árral szemben. Hajósai nem rettentek meg semmitől, sem a fenyegető zátonyoktól, sem a habzó vízből kibukkanó hatalmas szikláktól.

Tudnak a nyulak úszni? A szalonna meg tud menteni egy hajót? És ki az a búvár, aki a helyére tud billenteni egy oldalára dőlt hajót? Ezek a kérdések mind fölmerültek a nyúllányokban aznap, amikor a Hód léket kapott, és majdnem teljesen elsüllyedt. De megnyugodhatsz: nem süllyedt el teljesen. És ez nagy különbség.

Fóris Béni nyulalmazott tengernagyparancsnok és Csintalan Sanyi kalózkapitány, azaz a Hód teljes legénysége fáradságot nem kímélve kereste az eltűnt hajót. Futottak a part mentén, fülük lobogott a szélben, ugrottak árkon, ugrottak bokron át, nem néztek se jobbra, se balra, csak egyenest előre.

A hajócska vidáman szelte a habokat a folyón felfelé, a vezérpálcára kitűzött lobogóba bele-belekapott a friss déli szél. Miféle lobogóba? Hiszen eddig nem is volt semmiféle lobogó a hajón! Hogy került oda lobogó? A kalózok tűzték ki, akik ellopták a Hódot?

Répa, káposzta, cékla, kukorica – minden, mi szemnek-szájnak ingere, minden volt a zsákokban, Béni és Sanyi mégsem tudott örülni a sok finomságnak, hiszen a kedves hajócskájuk szőrén-szálán eltűnt. Szegény nyulak! Mi lesz most velük?

Fóris Béni nyulalmazott tengerészkapitány-parancsnok és Csintalan Sándor kalandor kalózkapitány elhagyták a tengert. Búcsút mondtak a kékség százezer árnyalatának, a szélnek, a napnak, a csillagoknak, a delfineknek, a halaknak, a teknősöknek és mindennek, ami a szívükhöz oly közel állt a hatalmas vízen.

Az elképedt Sanyit barátja ragadta ki a bénultságból, megfogta a karját és levonszolta őt a kabinba. Üvöltött felettük a vihar, szinte megsüketültek. A két nyúl összekucorodva várta a csillapodását. Egyszer csak a hajó megrázkódott, és mintha nem is a hullámok hátán hánykolódna, hanem valami titokzatos erő húzná, megindult egy irányba. A nyulak remegve kapaszkodtak egymásba a hajófenékben. Szinte már feladták a reményt, hogy túlélik ezt a borzadályt.

Emlékszel a két bátor nyúlra? Milyen nyúlra? Várj csak, valami rémlik… Azokra, akik arról álmodoztak, hogy eljutnak a tengerre? Építettek egy hajót, és semmiféle akadály nem állhatott az útjukba. A kalóz és a kapitány, ugye? Igen, hát persze! Róluk beszélek! Arra is emlékszel, hogy végül megérkeztek a tengerhez? Nos, akkor mesélem tovább, mi történt velük azután.