Minden kisiskolásnak

Letti korán ébredt. Még mindenki aludt. A lakásban néma csend volt, csak néha hallatszott egy-egy roppanás, reccsenés, koppanás – a szokásos lakáshangok –, kinn, az utcán elvétve búgott el egy-egy autó. Hajnalodott.

Letti kinyitotta a szemét, aztán gyorsan becsukta, és csukva is tartotta. Nem akart hinni a neki, mert amit látott, az nem a fejére húzott takaró volt, és nem is a szobája, hanem egy egészen más valami. Jó erősen összeszorította a szemét. De a fülét nem fogta be, így hallotta, ami körülötte történik.

A királynő egy panaszosat sóhajtott, és belépett a palotába. Lettinek tátva maradt a szája a csodálkozástól, amikor meglátta a fogadótermet. A terem falait gumicukorral és nyalókával teli vitrinek borították, székek gyanánt szivárványszínű hintalovak álltak az asztalok körül, az asztalok meg gyöngyház hátú teknős szobrok voltak. A terem legvégében egy rózsaszín plüsstrónus emelkedett mindezek fölé két hatalmas, igazgyöngyből kirakott csikóhalszobor által közrefogva.

A konyhába érve Letti alig tudta palástolni izgalmát. Végre hazamehet! Végre véget ér ez a rémálom, és újra otthon lesz a jó kis kuckójában! Még meg kell írni a matekfeladatot a munkafüzetben, van angol házi is, el kell olvasni az új olvasmányt az olvasókönyvben, aztán vacsi,  hajmosás és alvás, és holnap iskola… És Letti egyszeriben már nem is akart annyira hazamenni.

Letti csöndben várt a takaró alatt, mígnem Letícia egyszer csak tényleg benyitott a szobába és leült az íróasztalhoz. Belelapozott a tornyosuló könyvekbe, kinyitotta, majd becsukta az egyik munkafüzetet, aztán a két tenyerébe fogta az arcát, mint aki egészen el van keseredve, és nagyot sóhajtott.

Másnap reggel Letti és Letícia egyszerre ébredt, még az óra csörgése előtt. Letícia gyorsan elbújt az ágy alá. Amikor az öreg vekker megcsörrent, Letti anyukája lépett a szobába.

− Ébresztő, hétalvó, hasadta süt a nap!

Letti és Letícia a következő hetekben tökélyre fejlesztette a rendszert. Felosztották egymás közt az órákat, a birodalom kormányzását, a leckeírást, a barátnőket, az udvarhölgyeket, egyszóval mindent. Ment is szépen a dolog, mint meleg kés a vajban, amíg el nem érkezett Letti születésnapja.

Letti kirontott a cukrászdából, arcán patakokban folytak a könnyek. Átrohant a zebrán, körül se nézett. Keresztülvágott a parkon, észre sem vette, hogy a szökőkút halszobrának a farkára valaki egy csokor lufit kötött, és a lufik vidáman ringatóztak a könnyű szélben.

Letti hazaérve bement a szobájába, leült az ágy szélére és elgondolkodott. Úgy érezte, hosszú volt ez a nap. Először a nagyi hírei arról, hogy ő is ismeri a két világ titkát, aztán meg a zuhanás – nem is nagyon értette az egészet. Túl fáradt volt ahhoz, hogy meg akarja érteni, és nem vágyott másra, csak a régi, nyugalmas életére, az azóta parányinak tűnő iskolai nyűgökkel, egyéb kellemetlenségekkel együtt.

Letti korán ébredt. Még fél hét sem volt, amikor kibotorkált a konyhába. Szüleit az asztalnál  találta, épp a reggeli kávéjukat itták.

– Letti, szívem, nem tudsz aludni? – kérdezte az anyukája.

– Feküdj vissza, kicsi bogár, túl korán van még – így az apukája.

– Neeem… – motyogta Letti –, öltözöm mindjárt… indulok a suliba.