A kormorán is, meg a dunnalúd is szeretett volna szert tenni jó meleg mellényre. Igen ám, de csak egyetlen ilyen pihés madárruha volt, ők meg ketten vetélkedtek érte. Egyik sem akart engedni. Félő volt azonban, hogy míg civakodnak, ez az egy is elvész, azért hát megegyeztek, azé lesz a tollmellény, aki másnap reggel korábban ébred fel, és hamarabb mutatja meg a másiknak a tengerből felkelő napot.
A kormorán tudta magáról, hogy mélyen alszik, és nehezen ébred. Félt hát, hogy átalussza a napkeltét. Elhatározta: be sem hunyja a szemét az éjszaka; a jó meleg tollmellény megéri a virrasztást.
Így is tett. A dunnalúd ott horkolt mellette, a kormorán meg nagy büszkén virrasztott.
"Lám ‒ gondolta magában ‒, engem csúfolnak álomszuszéknak, mégis én maradok fenn egész éjjel, nem a dunnalúd. És én kapom meg a jó meleg tollmellényt."
Éjfélig tűrhetően ment a virrasztás. Utána azonban egyre nehezebb lett, s a kormoránnak majd leragadt a szeme.
Akkor is lekókadt fejjel ült, amikor derengeni kezdett. Örömében felkiáltott:
‒ Keleten már kéklik az ég!
A kiáltásra felébredt a dunnalúd ‒ az átaludt éjszaka után frissen, kipihenten. A kormorán azonban olyan álmos volt, hogy egyre-másra lekókadt a feje, s örült, ha időről időre legalább a fél szemét ki bírta nyitni. Pedig most kellett volna igazán figyelnie. Mert mi is történt? Felkelt a nap, és a dunnalúd nyomban elkiáltotta magát:
‒ Itt a hajnal! Itt a hajnal!
Így övé lett a mellény. Ma is büszkén hordja minden íjafia.
A meséhez a somorjai Németh-Šamorínski Művészeti Alapiskola tanulói készítettek illusztrációkat.