Volt egyszer egy király, akinek a népét három nyavalya kezdte gyötörni, búskomorságtól szenvedett, gyorsan öregedett és nem születtek gyermekei. Ki is hirdette a király, hogy annak adja a fele királyságát, aki képes megszabadítani a népét ettől a sok csapástól. A csodadoktoroktól kezdve a válogatott cigánylegényekig mindenki próbálkozott a gyógyítással, de senki nem járt sikerrel.

Egy szép napon egy leány vetődött a városba. Puttonya tele volt virágmagvakkal, virághagymákkal, azokkal kereskedett. Csodálkozott a leány erősen, mert ő még ilyen kopár, rideg várost életében nem látott. Mire a palotáig ért, azt is megtudta, miféle érthetetlen szörnyűségek sújtják a várost.

Ment a leány nagy bátran egyenesen a király elejébe, és azt kérdezte tőle:

– Felséges királyom, életem-halálom kezedbe ajánlom, hol vannak a virágok?

Hijnye, vakargatni kezdte a király a feje búbját kínjában, mert szégyellte magát erősen, hogy király létére nem tud válaszolni ennek a szemrevaló leánynak az egyszerű kérdésére. El is rendelte, hogy derítsék ki azonnal, hová lettek a virágok. De azok bizony már olyan régen eltűntek az életükből, a város palotáinak kertjeiből, ablakaiból, hogy már csak halványan emlékeztette őket valami bizsergető érzés a szívükben a virágok illatára, kecsességére, tarka vidámságára.

– Hát ha nincs, akkor nincs, ezért egyet se búsuljon Felséged – tette csípőre kezét a leány –, mert úgy látszik, éppen jókor pottyantam Felséged városába, hogy majd legyen.

Azzal levetette hátáról a batyuját, s a királynak ajándékozta minden virágmagját, virághagymáját. Ekkor a király fő-főtanácsadóját helyben megütötte a guta.

Az történt ugyanis, hogy a fő-főtanácsadó egy igen-igen ravasz ember volt. Úgy okoskodott, hogy a virág a lélek egyik fő táplálója, s ha lassan, észrevétlenül kiirtja a városból a virágokat, azzal elsorvasztja az emberek lelkét is, s mivel azoknak már nem lesz erejük védekezni a gonoszságai ellen, azt fog majd tenni velük, amit csak akar, rabszolgasorba hajtja őket királyostul, mindenestül. Gonosz szíve nem bírta elviselni, hogy egy ilyen jöttment leány csak úgy keresztülhúzza a számításait.

A király nem sokat teketóriázott, bevettetett minden kertet virágmaggal, elültettette a leány minden virághagymáját, és a leányt rögtön elvette feleségül.

S hát, láss csudát, amint kezdtek nyílni az első virágok, úgy kezdtek nyílni az emberek arcán is a tisztábbnál tisztább mosolyok. Az asszonyok, férfiak észrevették egymás szépségét, s ettől mintha hosszú évek terheitől szabadultak volna meg, egyből évtizedekkel fiatalabbnak érezték magukat. A házakat, kerteket és utcákat rövidesen gurgulázó gyerekkacagás töltötte be. Ott szaladgált az aprónépség a tiritarka virágok között, az asszonyok virággal ékesítették hajkoszorúikat, a férfiak pedig virágokat tűztek a kalapjukba.

Egy kérdésem lenne csak, mielőtt elbúcsúznánk e virágzó várostól. Mit gondoltok, kinek született legelőször kisbabája? Hát a királyi párnak! Bizony! Gyönyörű szép, aranyhajú gyermekük született, s nagy volt az ámuldozás, amikor felfedezték, hogy a gyermek parányi kezében egy virághagymát szorongat. Pompás, királyokhoz illő, nagy szirmú, fehér virág nyílott ki belőle, vörösen ragyogó bibékkel a közepében, illata pedig betöltötte az egész kertet. Mivel a kisfiút Liliomnak hívták, a virágot is róla nevezték el, és még a város címerébe is belekerült, hogy soha többé elő ne fordulhasson az emberekkel, hogy valaki kilopja lelkükből tisztaságuk egyik őrzőjét, a virágokat.

 

 

Fazakas Csilla rajzai