Moyzes Ilona: A fejedelem fája

Moyzes Ilona: A fejedelem fája

 

A fejedelemasszony gyermeket várt. Egy reggel behívatta leghűségesebb szolgáját, Tímárt, és elküldte az Arany-erdőbe. Megparancsolta neki, hogy a legszebb fát vágassa ki, és a törzséből készíttessen bölcsőt az udvar legügyesebb mesterével.

Tímár el is indult még aznap. Az Arany-erdőben sok fa volt, szépek is akadtak közöttük, de amikor közelebbről szemügyre vette őket, mindegyiken találta valami hibát. Az egyik túl vékony volt, s csak egész pici bölcsőt faraghattak volna belőle, a másik öreg és odvas, a harmadik göcsörtös.

Már alkonyodott, amikor kiért az Arany-erdő kerek rétjére. A rét közepén egy hatalmas fa állt. A szolga nagyot füttyentett örömében, mert ilyen távolról is látta, hogy csodafára talált.

– Hiszen te a fák fejedelme vagy! Belőled hat bölcső is kitelik! – szólt ujjongva. A nyári szél vidáman rezegtette a fa koronáját, s az levélhangon beszélni kezdett.

– Eltaláltad. Én vagyok a fák fejedelme, s elringatom az eltévedt vándort anélkül, hogy bölcsőt faragnának belőlem.

Tímár döbbenten hallgatta a fát. Még soha nem hallott beszélő fáról, s minél tovább nézte, annál csodálatosabbnak találta. Szépsége és méltósága egészen lenyűgözte.

– Fejedelmi bölcső lenne belőled valóban, s az úrnőm nagyon megdicsérne, ha kivágnálak. De te magad is fejedelem vagy, nem bánthatlak, belátom.

– Te meg bölcs vagy szolgasorban is. Ülj le kissé megpihenni, látom, elfáradtál.

A szolga csak most vette észre, hogy sajog minden tagja a sok barangolástól. Leült hát a hatalmas fa alá, hátát a fa törzsének támasztotta, és csakhamar elaludt.

Már virradt, amikor fölébredt. Friss volt, a mély álom megsokszorozta erejét. Úgy érezte, mintha a legpuhább ágyban aludt volna. Aztán meghallotta, hogy a fák fejedelme levélhangján a felhőkkel beszélget. Elcsodálkozott.

Ékesebben beszél, mint az udvari költő, álmélkodott. Egy ideig még hallgatta, aztán amikor a nap felbukkant a felhők mögül, fölszedelődzködött és elindult vissza az erdőbe. Már nem nézegette olyan nagy gonddal a fákat, mint az előző napon. Kiválasztott egyet, megjelölte, és hazament.

A megjelölt fát kivágták, parádés bölcsőt faragtak belőle, s csakhamar benne feküdt a fejedelemasszony újszülött fia.

Az évek múltak, a kisfiú rég kinőtte bölcsőjét, amikor egy napon a fejedelemasszony megbetegedett. Megkérte Tímárt, hogy a fiát ő kísérje el mindennapos sétájára. Tímárnak eszébe jutott a fák fejedelme, és a pompás fekete hintót az Arany-erdő felé irányította. A négy fehér ló úgy repítette őket, mint a szél. A kerek réten kiszálltak a hintóból.

A kisfiú odafutott a nagy fához.

– Ide hallgass, Tímár, én felmászom erre a fára!

– Kicsi vagy még, és egyetlen fia édesanyádnak. Egyszer apád helyett te leszel a fejedelem. Ha leesnél, engem bitóra húznának. Nem teljesíthetem a kívánságodat.

A kisfiú elszomorodott, és vágyódva nézte a nagy fa hívogató ágait. Nézte és hallgatta a lomb suttogását. Úgy rémlett neki, mintha az édesanyja szavát hallaná. Esténként elalvás előtt az édesanyja suttog így, amikor mesél és a haját simogatja.

– Gyere el máskor is – szólalt meg ekkor a fa levélhangján.

– Eljövök, mindennap eljövök – ígérte a kisfiú.

– Kivel beszélsz? – kérdezte kíváncsian Tímár.

– A fával. Te nem hallottad, mit mondott? – kérdezte a kisfiú.

– De bizony hallottam. Örülök, hogy te is megértetted, hiszen nem mindenki érti meg a fák nyelvét.

– Eljövünk máskor is, Tímár?

Tímár karjára vette a kisfiút, magához ölelte. Azután kergetőzni kezdtek a réten. Egyszer csak az Arany-erdő sűrűjéből szarvas bukkant elő. Egy ideig mozdulatlanul nézte a kisfiú és Tímár játékát, majd elnyújtott hangon belebődült a rét csendjébe. Hangja végigfutott a réten, a hatalmas fa levelei összesúgtak. Aztán széjjelszóródott a hang, és megült a gyönge fűszálakon.

– Miért sír ez a szarvas, Tímár?

– Mintha vészjósló volna a hangja – mondta Tímár.

A szarvas még kétszer hallatta a hangját, mely mintha sírás lett volna. Aztán egy ideig még merőn nézett Tímárra és a kisfiúra, s eltűnt a fák között.

Amikor beértek a városba, harangzúgás fogadta őket. Futárok indultak a világ minden tája felé s vitték a hírt: meghalt a fejedelemasszony.

Ezt jelentette hát a szarvas sírása, gondolta szomorúan Tímár, és lehorgasztotta a fejét. Valamikor gyermekkorában már hallott a szarvasról. Azt beszélte a nép, a szarvas megjelenése szerencsétlenséget jelez.

Ettől kezdve a kisfiú szomorú árvaságban töltötte az életét. Nem volt, aki megsimogassa esténként, amióta szép, fiatal anyja meghalt. Édesapja öreg és fáradt volt, nem sokat törődött vele. A vár hűvös falai között magányosan bolyongott. Egyetlen barátja Tímár volt, és a kerek réten álló nagy fa. Így futottak az évek, így serdült ifjúvá, és egy napon, amikor öreg édesapja örökre lehunyta szemét, a nép ünnepélyesen fejedelemmé választotta.

Az ifjú fejedelem nemcsak jószívű, hanem bölcs is volt. Nagyon szerette a könyveket. Kardforgatásban is elsőnek bizonyult, a harcban is megállta a helyét, és sok győzelmet aratott.

Egy ütközetben azonban súlyosan megsebesült. Az ország minden orvosa eljött, hogy meggyógyítsa, de csődöt mondott a tudományuk. A fejedelem továbbra is lázasan feküdt az ágyában, már jártányi ereje sem volt.

– Gyere ki hozzám, én meggyógyítalak – ütötte meg egyszer egy suttogó hang a fülét.

– Ki szólít? – kérdezte halkan. – Anyám, te szóltál? Vagy talán te, kedves fám, a kerek réten?

Hirtelen erőre kapott, felöltözött, és az Arany-erdő felé vette útját. A kerek rétre érve már messziről integettek feléje a nagy fa ágai.

– Te hívtál? – szólította meg a fát.

– Én bizony. A törzsemből akartak neked bölcsőt faragni, de Tímár, a te bölcs szolgád meghagyta az életemet. Gyermekkorodban nem ringattalak, de most… most elringatnálak, hogy elfelejtsd a szenvedésedet.

Ősz volt. Az Arany-erdő fái rozsdabarna, aranyvörös és sárga ruhába öltöztek. Leveleiből szőtt bíborarany palástját a nagy fa a fejedelem elé terítette. Az lerogyott rá, felszakadt sebeiből lassan szivárogni kezdett a vér.

Az öreg fa halk levélhangján beszélt hozzá, becézgette, mint valamikor az édesanyja. Majd egy hófehér felhőt szólított meg az ég peremén. A felhő egyre lejjebb szállt, egészen a beteg lába elé. Utána elindult a többi apró felhőgomoly is. Puha lépcsőt alkottak. A fejedelem kissé felemelte fáradt fejét, s látva a fehér ködlépcsőt, felállt és elindult a végtelen felé. A teste könnyű volt, fájdalmat sem érzett. Daliásabb volt, mint valaha. A lépcső tetején állva visszafordult, és búcsút intett a fák fejedelmének.

– Köszönöm, hogy meggyógyítottál.

A városban a vár tornyában megkondult a harang, mintha titokzatos ujj érintette volna meg, aztán elcsendesedett.

Csakhamar bejárta a várost a hír, hogy a fejedelem eltűnt. Az egész város a keresésére indult, de mindannyian eredménytelenül tértek vissza. Csak Tímár ült szótlanul ura szobájában. Egyedül ő sejtette, hol lehet a fejedelem.

Ekkor a nyitott ablakon át, a távolból háromszor felhangzott a szarvas fájdalmas bőgése. Tímár felkapta a fejét, négy fekete paripát fogatott a fejedelem hintójába, és elindult. A kerek rétre érve megszólalt:

– Üdvöz légy, fák fejedelme! Hát mégis elringattad a gazdámat. Igazi bölcsője te voltál.

Azzal karjába vette a halott fejedelmet, hosszan elnézte békés, derűs arcát, és úgy helyezte el a hintójában, mint kicsi korában a bölcsőben.

Az Arany-erdő kerek rétjének közepén még mindig ott áll a fák fejedelme. Az idők folyamán még szebb és hatalmasabb lett, csak a neve más: azóta a nép „a fejedelem fájá”-nak hívja.

 

Balázsy Géza rajza