Fóris Béni nyulalmazott tengerészkapitány-parancsnok és Csintalan Sándor kalandor kalózkapitány elhagyták a tengert. Búcsút mondtak a kékség százezer árnyalatának, a szélnek, a napnak, a csillagoknak, a delfineknek, a halaknak, a teknősöknek és mindennek, ami a szívükhöz oly közel állt a hatalmas vízen.
Hogy lehetséges ez? Hát nem a tengeri hajózás, a tenger volt az álmuk? Hogy éjjel-nappal a nagy kékség vegye őket körül, a sós szél fújja bundájukat, és sirályok vijjogjanak a fejük fölött?
De igen, ez volt az álmuk. Ezért építettek hajót, ezért hajóztak végig a folyón, ezért vállalták a veszélyeket, tűrtek és nélkülöztek. Minden ezért történt. És a sok megpróbáltatás után elérték a céljukat. Boldogan éltek volna – ahogy a mesében mondják –, míg meg nem haltak. De valami megváltozott, mert valami mindig megváltozik. És itt egy új történet kezdődik, figyeld csak!
Éppen befordultak a folyótorkolatba. Micsoda manőver! Ezek a nyulak aztán értenek a hajózáshoz! Korábban nem is gondoltam volna róluk, hogy ennyire profik, hiszen mégiscsak nyulak, de le a kalappal! Nézzük, hogy folytatódik a történetük!
Újra két part között úsztak a hajócskájukkal, a kis Hóddal. Két part határolta a vizet, mégsem érezték úgy, hogy a hatalmas tenger szabadsága után egy szűkös mederbe lennének beszorítva. A nagy folyó is izgalmas kaland!
− Kössünk ki minél hamarabb, és töltsük föl a készleteinket! – indítványozta Fóris Béni parancsnok józan előrelátással.
− Igenis! − Csintalan Sanyi kalóz a legcsekélyebb ellenvetés nélkül követte a parancsnok utasítását. Hol vannak már a parázs viták, a veszekedések, az állandó kötözködés! Elfújta őket a tengeri szél.
Amint alkalmas helyet találtak, kikötöttek, és partra szálltak. Addig mentek, míg egy falut nem találtak. Megkeresték a legfinomabb zöldséget termelő gazdát, megkóstolták az áruját, és vettek belőle két jó nagy zsák répát meg káposztát, desszertnek pedig céklát és kukoricát. Aztán hátukra vették a hatalmas pakkot, és indultak vissza a hajóhoz.
− Huh, jól bevásároltunk! Fhiiii, phűűűű, alig bírom! – nyögdécselt Sanyi kalóz a teher súlya alatt.
− Talán egy kicsit mohók voltunk, ehh – sóhajtozott Béni kapitány is –, de ez volt a legfinomabb répa, amit az idén ettem! Nem tudtam ellenállni!
− Sebaj, hazavonszoljuk, ha addig élünk is! – biztatta magát Sanyi kalóz. – Legalább egy jó darabig nem lesz gondunk a készletekre.
Így küszködtek végig az úton vissza a Hódhoz, és ha a nyulak tudnának verejtékezni, bizony csillogott volna a homlokuk, mire a folyóhoz értek. De szerencsére sem a mezei (Fóris kollega) sem az üregi (Csintalan úr) nyulak nem verítékeznek, ezért e két nemes bundás sem került rangjához méltatlan helyzetbe a cipekedés miatt. Csak nagyon elfáradtak. Lerogytak a partra.
− Egy perc és pakolok – szuszogta Sanyi.
− Megyek mindjárt, csak hadd kapok levegőt – így Béni.
Aztán még vagy egy félórát ott ültek pihegve. Hogy erőre kapjanak, elrágcsáltak egy fél fej káposztát. Attól meg annyira tele lett a hasuk, hogy nem bírtak fölkelni.
− Jaj, egy kicsit gyorsan ettem, pihennem kell! – nyavalygott Sanyi kalóz. – Fiatal matróz koromban a vasmacskát is megettem, semmi bajom nem lett, most meg egy kis káposztácska megnyomja a gyomrom! Jaj, jaj!
− Sebaj, kollega, a jó emésztés fontos, időt kell rá hagyni! – nyugtatta barátját Béni kapitány, aki maga sem volt képes fölkelni, annyira jóllakott, de ezt a világért sem vallotta volna be. – Pihenjen csak, nem kerget a tatár! Alkonyatig ráérünk bepakolni a hajóba – mondta még, és lehunyta a szemét.
Egy másodperccel később mind a két nyúl békésen hortyogott a répászsákokon. Ágyúval sem lehetett volna őket fölébreszteni, nekem elhiheted! Közben szépen rájuk esteledett. Amikor Fóris parancsnok nyitogatni kezdte a szemét, bizony a nap helyett már a hold mosolygott le rájuk, és a csillagok kacsintgattak mellette.
− Hajjaj, Sanyi, pakoljunk! Ránk esteledett! – kiáltotta, és azonmód fel is ugrott, az egyik nagy zsákot a vállára hajított, s rohant le vele a vízhez, ahol a hajót hagyták.
Erre Sanyi kalóz is felpattant ijedten, egy ideig még pislogott, mint aki azt sem tudja, kicsoda, micsoda, de hamar ráébredt, és a kollegája után rohant, hogy zsákostul beugorjon a hajóba.
Hanem, a hajó… Ajjaj, alig tudom leírni, annyira szörnyű, amit láttak! A hajó!!! Jaj, miket beszélek! Dehogy láttak, hiszen pont, hogy nem látták, a hajó ugyanis… huhh… a hajó eltűnt!!! A két nyúl csak meresztgette a szemét a sötétben.
− Béni, itt kötöttünk ki? – habogott Sanyi.
− Lehet, odébb volt, menjünk egy kicsit lejjebb!
A nyuszik bíztak benne, hogy csak rossz helyen futottak le a partra, és a kis hajó ott várja őket valahol a vízen, ahol hagyták. De nem így volt. Egész éjjel föl-alá rohangáltak a folyóparton, keresték a Hódot, mindhiába. Beugrottak a vízbe – bár az úszás határozottan nem a nyulak kedvenc sportja –, és végigúsztak a part mentén egy jó nagy szakaszon, hátha ott találják valahol beakadva a hajót. De nem találták sehol. Hajnal felé kimerülve rogytak le a zsákjaikra, s még mindig remélték, hogy a nappali fényben majd meglátják, amit addig a sötétben nem sikerült.
− Hátha léket kapott és elsüllyedt! Keresnünk kell a víz alatt is! – indítványozta Béni.
− Vagy megfúrta egy búvár hód! Kirágta! – így Sanyi.
− De ez itt egy homokpad, ha el is merült volna, az orra kilátszana a vízből – töprengett tovább Béni.
− Igaz – sóhajtott Sanyi. – Ennyi idő alatt már megtaláltuk volna, ha nem vitték volna el. De elvitték.
− Ellopták!
− Meg kell keresnünk!
− Szárazon és vízen!
A két nyúl egymásra nézett. Igen, felkutatják a kis hajójukat, ha addig élnek is, és hazahajóznak vele a saját kikötőjükbe, a galagonyabokor alá.
A szerző rajza