Emlékszel a két bátor nyúlra? Milyen nyúlra? Várj csak, valami rémlik… Azokra, akik arról álmodoztak, hogy eljutnak a tengerre? Építettek egy hajót, és semmiféle akadály nem állhatott az útjukba. A kalóz és a kapitány, ugye? Igen, hát persze! Róluk beszélek! Arra is emlékszel, hogy végül megérkeztek a tengerhez? Nos, akkor mesélem tovább, mi történt velük azután.
Fóris Béni nyulalmazott tengerészparancsnok és Csintalan Sanyi kalózkapitány már jó ideje a tengeren voltak. Nem unták. Hogy is lehetne megunni a hatalmas vizet, a folytonos változását, a sokféle arcát, a szél simogatását, a csillagok milliárdjainak ragyogását, a csodás verőfényt? Csak a sárgarépa- és káposztakészletek feltöltése végett hajóztak ki néha a partra. Rövid időre. Eszük ágában sem volt elhagyni a nagy kékséget.
Ó, a tenger! Varázslatos végtelenség! Kis hajójukkal fáradhatatlanul szelték a habokat. Egyetlen céljuk volt: a hajózás. Lassan kiismerték a hullámok ezerféle formáját, megtapasztalták a szél erejét, megismerték a nap bágyasztó erejét, az éjszaka sötétjét, a hajnal és a naplemente pompáját. Barátaik lettek a sirályok, a viharmadarak, a delfinek.
Az első napokban a part mentén csupán néhány, virágnak kinéző állatkával találkoztak. Aztán ahogy jobban feltalálták magukat a hatalmas vízen, sok más lényt is észrevettek benne, remeterákokat, garnélákat, ezerféle kagylót. Nyulainknak szokatlan állat volt valamennyi, naphosszat kíváncsian figyelték őket.
Később megismerkedtek a delfinekkel. Ezek a fürge vízi lények minden hajnalban körültáncolták a hajójukat, hogy énekükkel köszöntsék a két tapsifülest. Hamar összebarátkoztak. A nyulaknak nagyon tetszett a vidám társaság. Úgy érezték, a paradicsomban vannak, és ezek a csodás napok már sosem érnek véget. A két bátor nyúl nem tudta, hogy ez a tenger hirtelen haragú, egyik pillanatról a másikra feltámadhat rajta a vihar, és a halálos hullámok olyankor elragadnak mindent és mindenkit, aki időben nem keres menedéket. Egyik reggel, napkeltekor Béni kapitány és Sanyi kalóz épp a delfinekkel fecserészett.
− Hogy aludtatok, bundás fülesek? – kérdezte őket az egyik delfin, bizonyos Fin.
− Köszönjük, pompásan! Csodásak voltak a csillagok az éjjel! Micsoda csillaghullás! – mondta Béni kapitány.
− Ez a meteorzápor! Akár a tűzijáték! Ilyen fantasztikusat még életemben nem láttam! – áradozott Sanyi kalóz is.
− Meteorok? Azt mondod? – Fin hangja kicsit megbicsaklott. – Hajjaj!
− Micsoda? Csillaghullást láttál? – emelte ki fejét a vízből a többi delfin is.
− Ó, jaj, akkor búcsúznunk kell! A csillaghullás veszélyt jelez! – kiáltotta Fin. Bukfencet vetett, és a többiekkel együtt máris eltűnt a vízben.
Kisvártatva, jóval odébb a hajótól, Fin ismét felbukkant, és még visszakiáltott a nyulaknak:
− Keressetek menedéket a sziklák közt a parton! Mi is nyugodt helyre megyünk! Ha elvonult, újra találkozunk! Vigyázzatok magatokra!
És lebukott a vízben. A két nyúl tanácstalanul nézett egymásra.
− Te értetted, miről beszélt? – kérdezte Béni.
− Én ugyan nem – rázta a fejét Sanyi. – Ki tudja, valami delfindolog lehet. Ezek a tengeri emlősök azért nem teljesen olyanok, mint mi vagyunk. Nem érthetjük meg egymást mindenben!
− Mondasz valamit… − bólogatott a kapitány –, de nekem azért mégis rossz előérzetem van. És ha viharról beszéltek? Az szokott elvonulni!
− Csssst, ki ne mondd! Ne fesd az ördögöt a falra! Ez nyugodt víz, eddig semmi jele nem volt semmiféle időjárás-változásnak. Szép, csendes nyáridőnk van. Látnánk a horizonton, éreznénk a szél változásán, ha valami készülne.
− Jó, jó, de ezt a tengert nem ismerjük. A barna delfinek tudják, miről beszélnek. Amondó vagyok, keressünk egy védett kikötőt.
− Ó, ne! Már megint túl óvatos vagy, Béni! Az a sziklás öböl, amire Fin gondolhatott, nagyon messze van, és azt terveztük, hogy ma a másik irányba megyünk, a nyílt víz felé, hátha találkozunk cápákkal!
− Jaj, a cápáid, Sanyi! Minek keresni a veszélyt, jön az magától!
− A cápa nem veszélyes, ha nem a vízben vagy, ezerszer megmondtam – tárta szét a karját Sanyi. – És mi a hajón vagyunk!
A két nyúl jó szokásához híven tovább is vitatkozott volna, ám hirtelen megdördült felettük az ég.
− Hét ördög és pokol! Mi történik? – kapta föl a fejét Béni.
− Hogy kerültek ezek ide? – mutatott Sanyi a feléjük szélsebesen közelítő viharfelhőkre.
Egy másodperc alatt minden megváltozott körülöttük! Eltűnt a derűs égbolt, acélkék szélű, súlyos fekete felhők takarták el a napot. A tenger derűs kék vize feketébb volt a feketénél. A horizont felől hatalmas, tarajos hullámok rohantak feléjük.
− Ez pusztító vihar! Meneküljünk! – kiáltotta Béni, de a szélvész elvitte a hangját.
Sanyi csak állt a fedélzeten megkövülve a látványtól. Félelmetes és lenyűgöző volt egyszerre. A bátor kalózkapitány nem tudta levenni a szemét a feléje robogó óriás hullámokról, amelyek elnyelni, összetörni, ízzé-porrá zúzni készültek a kis hajót a két apró nyuszival együtt.
A szerző rajzai