Fórizs Béni nyulalmazott tengerészkapitány és örömben, bajban hű társa, Csintalan Sándor kalózkapitány, azaz a Hód nevű csinos kis hajócska teljes legénysége felsorakozott a fedélzeten, hogy a kelő nap aranyfényében fürödve búcsút intsen a Kerekerdő-sziget barátságos lakóinak. Micsoda este volt a tegnapi! De vajon mi vár rájuk holnap? Hát a tenger, nem?
Igen, a tenger, persze, hiszen oda tartanak, és a folyó is a tengerbe folyik, egyértelmű hát, hogy odaérnek… egyszer… Addig azonban még sok víz lefolyik a folyón, alattuk, mellettük meg velük együtt.
Elhajózott hát a két nyúl a parttól, bele a hatalmas víz kellős közepébe. Ezen a szakaszon a folyó nagyon nagyra nőtt, már rég nem az a cserfes kis patak volt, amin elindultak. Olyan szélesre duzzadt, hogy a nyulak alig láttak át a túlpartra. A tengerig azonban még sok folyamkilométer volt előttük, így aztán nem is bánták, hogy sebesen siklanak a hullámok hátán. Kellemes szellő borzolta a bundájukat. Bizony szép a hajósélet! El is határozta Béni kapitány, hogy kihasználván a jó időt, egy kicsit rendbe szedik a hajót.
− Csintalan matróz, kérem, ragadd meg azt a felmosófát, és sikáld fel a fedélzetet, de csillogjon ám! Aztán hopp, tekerd szép csigába a köteleket, rendezz el mindent katonásan! Ha ezzel megvagyunk, irány a konyha! Le lehet súrolni a tűzhelyet, és a kabinnak sem árt, ha körbekergetik a seprűt benne. Hajrá, dologra! Azután pucolhatod a répát a leveshez, ha ügyes vagy, délben ebédelhetünk is!
− Hogy mondod? – kérdezett vissza Sanyi kalóz, alig akarván hinni a fülének. – Ha ezzel megvagyunk, délben ehetünk? Megvagyunk? Neked mi lesz a feladatod, kapitány komám, tisztelettel, ha meg nem sértelek?
Sanyi bajuszának minden szála szerteszét állt, mert a hétpróbás kalóz üregi nyúl felfortyant egy pillanat alatt. Bizony, aki egyszer megpróbálta a parancsnokoskodást, nehéz annak újra felmosófát ragadnia! Fóris parancsnok azonban rezzenéstelen arccal magyarázta a helyzetet:
− Mivel én vagyok a hajó parancsnoka, engem terhel a felelősség az út sikeréért, a hajó és az életünk épségéért. Ráadásul a munkákat is irányítanom kell, nem merülhetek bele a sikamikálásba. Mi lenne közben a hajóval?
− Hát, mondjuk, cserélhetnénk néha, és akkor nem csak én pucoválok, és te parancsolgatsz! Szerintem úgy lenne igazságos!
− Az lehet, de egy hajó nem demokrácia, hanem felelősségvállalás. Úgyhogy irány a fedélzet meg a sikakefe, egy-kettő! Ez a dolgok rendje, ugye, kollega?
− Nem lesz ez így jó, Fóris koma, nem lesz jó! – mérgelődött Sanyi kalóz, de nem tudott mást mit mondani a parancsnok szavaira, hiszen a parancsnok Isten után az első, nem lehet neki ellentmondani, ez már csak így megy a hajókon. Amikor ő volt parancsnok, ő parancsolgatott így, bizony, ezt el kell ismernie, bármennyire is nehéz.
Megragadta hát a felmosót meg a súrolókefét, és olyan hévvel kezdte súrolni a fedélzetet, hogy az már egy csiszolással felért. Nem maradt ott kosz egy icike-picike folt sem! Mire végzett, egészen megnyugodott. Végül is nem rossz munka ez, és bár a parancsnokoskodás meg a kormányzás se kutya, azért csak szép egy szép tiszta hajó, s igazán büszke lehet rá az ember nyula. És a takarítás, okoskodott Sanyi, ugyanolyan fontos egy hajón, mint a vezetés meg az irányítás. Úgyhogy jobb, ha nem háborog, mert attól ráadásul csak rossz kedve lesz.
Így aztán a répapucolást már fütyörészve végezte Sanyi, és olyan csudafinom levest főzött, mint talán még soha életében. Béni kapitány megnyalta minden bajuszszálát a finom ebéd után, majd kiadta az újabb parancsnoki ukázt:
− Kollega, a parancsnok most lepihen, hogy utána újult erővel folytathassa felelősségteljes munkáját, addig a matróz veszi át a kormányt. Előre nézz, partot ne fogjunk!
Sanyi erre már csak megvonta a vállát, átvette a szolgálatot, Béni pedig lepihent. Eltelt a délután. Sanyi nagyon élvezte a hajóvezetést, nézegette a tájat, integetett a többi hajónak, fütyörészett a halaknak lenn a vízben, miközben fújdogálta bundáját a langyos folyami szél.
Ahogy azonban esteledett, ez a langyos szél egyre inkább felerősödött. Alkonyatkor már tarajos hullámok dobálták a kis hajót. Nagyon félelmetes volt! Sanyi, aki addig vidáman és magabiztosan vezette a hajót, most megijedt. De megijedt ám a kabinból zöldülő arccal előbújó Béni kapitány is.
− Hajjaj, kollega, úgy látom, nem lesz nyugodt esténk!
− Én is úgy gondolom, Béni – nézett Sanyi aggódva a barátjára. – Tán jobb volna kikötnünk, mert a horgonyzáshoz nagyon mély a víz, és nagyok a hullámok, éjszaka meg veszélyes továbbhaladni!
Ahogy csak bírtak, küzdöttek a széllel és a hullámokkal. Volt pár pillanat, amikor a hajót úgy dobálták a hullámok, miközben a part felé próbálták kormányozni, hogy azt hitték, bizony bekövetkezik minden hajós rémálma, felborul és elsüllyed a hajó. De a Hód ügyes kis jószág volt, és végül csak kikötöttek a parton, két hegy közt egy falucska közelében.
− Hajj, ez jó mulatság, férfimunka volt! – kiáltotta Béni kapitány, amikor az utolsó kötelet is rögzítették a parti bakokhoz.
− Legszebb emlékeimet idézte a szeszélyes Karib-tengerről! Az volt ám az élet! – rikkantotta Sanyi.
− Ennek örömére holnap te leszel a parancsnok, én a matróz, mit szólsz? Jobb lesz, ha cserélkezünk! Így egyikünk sem fáradt ki annyira.
− Mondtam én, Béni parancsnok, mondtam – vigyorgott Sanyi teli szájjal.
− Hmm, látom a Kosava összehozza az embereket, akarom mondani, a nyulakat – szólalt meg ekkor egy mélységes mély hang a közelükben.
Nyulaink most vették észre, hogy egy öreg horgász mellett szorgoskodnak épp.
− Hogy mondja, kérem? Mi hoz össze mit? – kérdezett vissza Sanyi.
− Tisztelettel, ha meg nem sértjük, mi az a Kosava? – így Béni.
− A Kosava az szél, aminek az erejét ma megtapasztalták. Bizony, ez a szél szétfújja, átmozgatja a világot! Még a parancsnokok gondolatait is átfésüli, bizony! De mindig jó a vége, mindig jó!
Az öreg aztán már egy szót se szólt többet, akárhogy faggatták, csak megkínálta a két fáradt nyuszit a vacsorájából, amit aztán együtt eszegettek meg békés hallgatásba burkolózva a nagy folyó partján, a fényes csillagok alatt.
A szerző rajza