Egy májusi hajnalon, amikor a szélkakas, egy fél kukorításnyi nem sok, annyit sem kukorékolt a házuk tetején, fogtam a fűzfavesszős madari karkosaramat, és leballagtam a kertembe ebédre való friss borsót szedni. Hát alighogy elhagytam az öregapám muzsikakörtefáját, látom ám, hogy hívatlan vendég járt a kertben, és mind ellopta az ebédre való friss borsómat.

Ejnye, a teremburáját, hát ez meg melyik ördögfióka lehetett a sok közül, kerítettem el mérgemet amúgy magyarosan. Nos, amint így dirmeg-dörmögök magamban, odaröppen ám fölém a muzsikakörtefára Rigó Robi, a legfiatalabbik Rigógyerek, és már messziről füttyöget:

– Szervusz, Tarisznyás, tillió-tillió, ha megmondom, ki a tolvaj, lesz-e dió, mogyoró, tillió, tillió?

– Szervusz, Robi! Dióveréskor megkapsz mindent, a diót is, a mogyorót is, csak mondd meg, hogy ki volt az a bitang borsótolvaj!

– Hát a tolvaj bizony senki más nem volt, tillió, tillió, csak a pödrött bajszú nyúl!

– Aztán úgy-e?

– Úgy bizony, úgy, tillió, tillió, lesz ám dió, mogyoró!

Nem gondolkodtam egy percig sem, hanem fölszaladtam a házba, rágyújtottam a kismuzslai meggyfa pipámra, fölrántottam a hosszú léptű csizmámat, s már futottam is a kerek rétre, mert tudtam, hogy ott lakik a pödrött bajszú nyúl. Rá is találtam nyomban egy nagy útilapu alatt, amint éppen a legutolsó hüvely borsómat majszolgatta. De a bitangja még csak meg sem szeppent:

– Szervusz, Tarisznyás, hát te meg hová loholsz ilyen kora hajnalban?

– Még kérdezed, te gézengúz?! Elloptad a borsómat, és még kérdezed, hová megyek?!

– Ó, hát a borsó a tiéd volt? Igazán sajnálom, Tarisznyás, ha tudtam volna, hogy a tiéd, soha eszembe nem jutott volna odamenni. Én azt hittem, hogy a borsó mindenkié... Látod, te vagy a hibás, miért nem írtad ki a kiskapura, hogy a borsó a tiéd?

– Erre bizony nem gondoltam, Pödröttbajszú... Lehet, hogy tényleg én vagyok a hibás.

Azon nyomban hazafutottam, fogtam a varázstáblámat, a varázsceruzámat, a kis kalapácsot meg a kis szöget, s kiszegeztem a kertajtóra a táblát, amelyre ráírtam volt, hogy:

 

Ez a kert mindenestül

a Tarisznyás tulajdona!

 

Egy darabig büszkén nézegettem az újdonatúj táblát, aztán meglocsoltam a borsót, és elmondtam fölötte borsónövesztő varázsigémet:

 

Hétfogú gereblye,

nőj meg, borsó, nyomban,

ha nem nősz meg nyomban,

megüt a gereblye!

 

No, amint a borsó meghallotta a növesztő varázsigét, nagy sebesen növekedni kezdett, én meg bebújtam a tollas ágyamba, mert addigra öreg este lett. Másnap hajnalra olyan korán keltem, hogy az igazándi korán kelő búbos bankák is csak akkor fordultak a másik oldalukra. Fogtam a madari karkosaramat, lábamat bebújtattam a pörösi papucsomba, s már siettem is a kertembe, hogy leszedjem az ebédre való friss borsót. Hát az öregapám muzsikakörtefájánál megint a földbe gyökerezett a lábam. Egy hüvely borsó nem sok, annyi sem volt a borsóágyásban. Éppen a szavakat kerestem, hogy amúgy magyarosan kifakadjak, amikor a muzsikakörtefán megszólalt Rigó Robi:

– Szervusz, Tarisznyás, tillió, tillió, ha megmondom, ki lopta el, lesz-e dió, mogyoró?

– Tegnap is megmondtam,Robi, hogy dióveréskor megadom az összes tartozásomat, csak áruld el, ki lopta el a borsómat!

– Azt bizony nem más, tillió, mint a pödrött bajszú nyúl, tillió!

De most aztán nem szaladtam ám föl a házba a hosszú léptű csizmámért. A pörösi papucsomban kifutottam a kerek rétre megkeresni a pödrött bajszú nyulat. Ott ült az ebadta megint az útilapu alatt, s amikor odaértem, megint a legutolsó hüvely borsómat majszolgatta.

– No te gézengúz! Most aztán igazándibul kiporolom ám a bundádat!

– Szervusz, Tarisznyás! Ugyan miért porolnád ki a bundámat? Talán csak nem a tiéd volt a borsó, amit megettem?

– Aztán ki másé, te akasztófáravaló! Nem olvastad el a táblát a kiskertajtón?

– Látod, látod, Tarisznyás... Tegnap elfelejtettem mondani, hogy én csak a nyomtatott nagybetűket ismerem, s így hiába írtál ki akármit a kertajtóra, nem tudtam elolvasni.

– Lehet, hogy igazad van, Pödröttbajszú – mondtam, s már indultam is vissza a varázsceruzámért, hogy kiírjam a varázstáblámra, immár csupa nagybetűvel, hogy:

 

EZ A KERT MINDENESTÜL

A TARISZNYÁS TULAJDONA!

 

Egy darabig még csodálgattam a táblámat, aztán hozzáfogtam a borsó locsolásához. Amikor ezzel is végeztem, elmondtam a jobbik borsónövesztő varázsigémet:

 

Öreganyám papucsa,

nőj meg, borsó, estére,

ha nem nősz meg estére,

hátrakötöm a sarkadat!

 

No, amint a borsó meghallotta a jobbik borsónövesztő varázsigémet, nyomban növögetni kezdett, én meg belebújtam a dunyhás ágyamba. Másnap hajnalban, lesz, ami lesz, lustálkodtam egy kicsit, s csak akkor ballagtam le a kertbe, amikor Rigó Robi odaszállt az ablakpárkányomra, és onnan szavalta a reggeli versét:

– Szervusz, Tarisznyás! Ha megmondom, ki volt a borsótolvaj, lesz-e dió, mogyoró?

– Lesz, Robi, ne félj, dióveréskor mindent megkapsz, még egy kis ráadást is!

– Jaj de jó, jaj de jó, lesz dió, mogyoró! A tolvaj bizony, tillió, megint a pödrött bajuszú nyúl volt!

De bizony aznap nem mentem el a pödrött bajszú nyúlhoz, mert már kétszer becsapott a huncutja, hanem másnap reggel meglocsoltam a borsót, és délben elmondtam a varázsigémet:

 

Gircses-görcsös fakupa,

nőj meg, borsó, ízibe,

ha nem nősz meg ízibe,

megharap a fakutya.

 

A borsó amint meghallotta a legeslegjobbik borsónövesztő varázsigémet, nyomban növögetni kezdett, én meg magamhoz füttyentettem a legjobbik Betyár kutyámat, és ráparancsoltam nagy szigorúan:

– Ha pedig, Betyár, holnap reggelre is eltűnik a borsó, akkor útilaput kötök a talpadra!

Az én Betyár kutyám pedig nem szólt semmit, csak kapta az öreg nagykabátomat, leterítette a muzsikakörtefa alá, és nagy elszántsággal figyelte a borsómat. Én meg azon nyomban bebújtam a dunyhás ágyamba, mert megint öreg este lett. De bizony alighogy elálmodtam egy-két álmot, amikor valaki erősen kaparja ám az ajtómat, s amint kinyitom, uramfia, mit látok: ott áll az én Betyár kutyám, szájában a pödrött bajszú nyúllal. S mivel a fülénél fogva tartotta, a nyúl füle csak nyúlt, egyre nyúlt. Azóta is olyan hosszú minden nyúl füle.

 

Lukács Hajnalka rajza