Éjszaka volt, sötét és hideg. Nyulaink összegömbölyödve aludtak, olyan mélyen, hogy a horkolásuk kihallatszott az üregből. Béni épp átfordult a másik oldalára, amikor mellette Sanyi felriadt.

− Juj! Hideg! – nyöszörögte. – És vizes!

Kinyitotta a szemét, hogy körülnézzen, mert úgy érezte, hogy hideg víz csöpög a fejére. Meg a vállára. És a hátára. És a lábára.

− Jajjaj! Ébredj, ébredj! – rázta meg társa vállát, és gyorsan felpattant.

Most látta csak, mekkora a baj. Bokáig jeges vízben állt. Erre már Béni is felébredt.

− Jégzajlás! – ordította, felugrott, és kirohant az üregből. – Hajót menteni!

Sanyi a nyomában. Kinn, a galagonyabokor tövében állt a hajójuk kikötve. Azaz csak remélték, hogy még ki van kötve, és nem vitte el a jeges ár, a megáradt patak, ami nagy jégtáblákat, fát, uszadékot, követ sodort magával bősz erővel, mindent, ami csak az útjába került.

A két nyúl megbénulva állt a sebesen hömpölygő víz partján. Az orrukig is alig láttak, mert azon az éjszakán éppen sűrű felhők takarták az eget, a hold és a csillagok sem világítottak. Ahogy a szemük hozzászokott a sötéthez, lassan ki tudták venni a galagonyabokor körvonalát, és már azt is látták, amit nem akartak látni, és nem láttak: hogy szeretett hajójuk nincs sehol. A fényes alkotás, amit oly sok munkával maguk építettek, és amivel világkörüli útra készültek, nincs kikötve a bokorhoz. Elsodorta az ár.

Szegény nyuszik! Mi lesz most velük? Sanyi kalóz és Béni kapitány ott állt a megbőszült patak partján vacogva, bundájukra lassan ráfagyott a hideg víz, és szólni sem bírtak elkeseredésükben.

Így érte őket a reggel. Mire felkelt a nap, az ár nagy része levonult, és a két nyúl szomorúan gubbasztott a vízparton a galagonyabokor tövében. Bőrig áztak, és az vackukban is állt a víz.

− Sanyi – sóhajtotta Béni, – oda a hajón. Mindenünk elázott. Tönkrementünk.

Ám Csintalan Sanyi nem azért volt kalóz, hogy könnyen föladja.

− Voltam én már ennél nagyobb bajban is! – húzta ki magát. – Semmi siránkozás, Kapitány úr, munkára fel! Egy új reggel virradt ránk, élünk, kezünk-lábunk ép, mi bajunk lehet?

Béni magába roskadva hallgatott, majd nagyot sóhajtva azt mondta:

− Nem tudom, van-e értelme folytatni…

− Nem azért, mert értelme van – nézett társa szemébe Sanyi –, hanem mert szeretjük. Menjünk, keressük meg a hajónkat! Valahol csak letette ez a megveszekedett ár.

Béni kapitány meredten bámulta a hömpölygő vizet.

− Igazad van – bólintott aztán, és lassan elfordult a pataktól. − Kapitányhoz méltatlanul viselkedtem, bocsásd meg nekem a hitetlenségemet. Munkára fel! Nem nyughatom, amíg szeretett hajónkat meg nem találjuk!

S a két nyúl megrázta magát, és útnak indult a patakparton lefelé, völgymenetben, hogy megtalálják az elsodródott hajót. Mentek, mentek, keresztül a réten. Az ár mindenhol otthagyta a nyomát, uszadék, ágak, fadarabok szegélyezték a partot, bármerre fordultak.

Ahogy elérték az erdőt, a patak medre szűkebbé és kanyargóssá vált. És még több uszadék, diribdarab fa, ág feküdt a partján. A nyulak már holtfáradtak voltak, amikor délután a távolban egy nagy kanyarulatban v égre megpillantották a hajót – vagyis inkább azt, ami maradt belőle. Bármennyire is fáradtak voltak, futni kezdtek, ahogy csak a lábuk bírta. Ó, de nagy volt az öröm!

− Végre! Drága kis hajó! – kiáltozta Béni.

− Jövünk, csillagom, jövünk! – loholt mögötte Sanyi.

Ám amint közelebb értek, akkor látták csak, hogy korai volt az öröm. A szegény kis hajónak bizony hiányzott a fél oldala. Úgy feküdt ott eldőlve a köveken, mint egy partra vetett hal.

− Ó, jaj! Ó, micsoda kár! – siránkozott Sanyi. − Hát hogy lesz belőled újra egész, te drága kincs?

− Ez komoly probléma! Faanyagot kell szereznünk, mégpedig sokat! −  adta ki a parancsot máris Béni kapitány.

A nyulak körbejárták a hajót, nézegették jobbról, nézegették balról, alaposan megvizsgálták minden oldaláról. Felbecsülték a kárt, és számolgatták a lehetőségeket. − Egy darabig itt lakunk majd, amíg újjá nem építjük − jelentette ki végül Béni kapitány. – El fog tartani egy ideig, talán tavaszig is, mire ennyi fát összeszedünk!

− Hmmm… − Sanyi elgondolkodott. – És mi lenne ha… Nézz csak körül! Mennyi fa van itt a parton!

− Az uszadék.

− És? Lehet, hogy nem egyforma darabok, de jó fa! A kis hajónk két oldala nem lesz egyforma, de hát mi sem vagyunk azok.

Most Béni kapitány mélyedt a gondolataiba. Mérlegelt. Végignézett a hajón, a patakon, kettőjükön, majd annyit szólt:

− Mondasz valamit… Csináljuk!

Munkához láttak. Bóklásztak a parton, keresgéltek a kövek közt. Fát gyűjtöttek, méregették, melyik alkalmas hajóépítéshez. Mire beesteledett, már egy jó nagy rakás fa magasodott a roncs mellett a köveken, a két nyúl pedig alatta aludt összekucorodva, és az új hajóról álmodott.

 

Folytatjuk!

 

A szerző rajza