Nemrégiben Podolinban jártam, ahol Magyarország egyik legrégibb kolostora áll a sebes vizű Poprád mellett. Hajdanában sokat jártam ezen a tájon, az öreg kolostor iskolapadjait segítettem feketére koptatni. Nini, mintha semmi sem változott volna azóta, amióta itt jártam.
Talán csak a kolostor lett vénebb, de a Poprád, amely egyetlen a magyar folyók között, amelyik kifelé folyik az országból – mégpedig a Kárpátokon keresztül –, a Poprád a régi. Gyors folyása láttára mindjárt eszembe jut a gyermekkoromban hallott közmondás: a Poprád a legszorgalmasabb szepességi kereskedő, mert örökké útban van. Nyáron piros pöttyös pisztrángot, télen pedig havas jégtáblákat szállít gyors vizén Lengyelország felé.
A Poprád félkörben folyja körül a régi kolostort, és amint folyását követem, egyszerre csak feltűnik a kolostor keleti szárnyán a híres vörös torony. Ott áll a régi torony félig a víz fölé hajolva, havas derekából kipiroslanak a téglák, üres ablakán bedúdol a szél.
A torony havas fedele ma is, mint régen, tele van fekete csókával. Ahány csóka van az egész Szepességben, az mind a vörös torony tetejére jár megpihenni. Fekete tőlük a toronytető, ki- és beröpdösnek az üres ablakokon, mintha csak keresnének valakit, aki egyszer itt lakott, és nekik jó barátjuk volt.
Néhány száz esztendővel ezelőtt II. Rákóczi Ferenc fejedelem volt a torony lakója. Úgy történt, hogy a fejedelem a bécsújhelyi fogságból menekült a lengyel határ felé. Bécsújhelytől nagyon messzire van a lengyel határ. A fejedelem alól már kidőlt a paripa, kísérői elmaradoztak. Fáradtságtól, téli hidegtől elcsigázottan, betegen érkezett az álruhás fejedelem a podolini határba. Csupán hűséges diákja, Bezerédi volt már a kíséretében. A diák is alig bírt állani a lábán.
A távolban feltűnt a régi kolostor az alkonyatban, és a fejedelem kétségeskedve fordult a diákhoz:
– Betérjünk a kolostorba, diák? Hátha ellenségeim laknak a falak közt, akik ismét fogságba ejtenek?
Bezerédi elgondolkozva nézett a kolostor felé. A kolostor felett rengeteg sok fekete csóka keringett, röpdösött. A falak tetején is százával ültek.
– Majd én megnézem közelebbről a kolostort, nagyságos fejedelem – ajánlkozott a diák –, nyomban visszatérek.
A diák elsietett, kikémlelte a kolostor környékét, és alig egy negyed óra múlva gyorsan visszatért.
– Uram, különös dolgot tapasztaltam. A jámbor szerzetesek éppen azzal foglalkoznak, hogy eledelt osztanak szét a csókák, varjúk és a tél egyéb sínylődő madarai között. Azért van annyi madár a kolostor körül.
– Akkor nem lehetnek azok rossz emberek – mormogta a fejedelem, és megindult a diákkal a kolostor felé.
A fejedelem nem csalódott föltevésében. A jámbor papok nagy vendégszeretettel fogadták házuknál Rákóczi Ferencet, és a nagy szakállú házfőnök büszkén mutatott a megtermett, széles vállú növendékekre.
– Nagyságos fejedelem, itt mi valamennyien fegyverforgató emberek vagyunk. A kolostor falai is elég erősek. Nyugodtan hajthatod le fejed fedelünk alatt. Megóvunk minden bajtól.
A fejedelem nyomban mély álomba merült. Reggelre ébredve, amint kitekintett az ablakon, ezer meg ezer csókát, varjút látott a torony környékén röpködni. Szinte fekete volt tőlük a torony fala. Amikor pedig a fejedelem kinyitotta az ablakot, a madarak nyomban odatelepedtek az ablak párkányára. A bátrabbak berepültek a szobába, és a fejedelem vállára telepedtek. A szobában levő házfőnök megjegyezte:
– Ilyenkor kapják reggeli eledelüket a madarak. Azért olyan türelmetlenek.
A fejedelem ezentúl reggel, este maga etette a csókákat, és megtudta azt, hogy egyik-másik öregebb csókának már neve is volt a kolostorban. A madarak megértették a nevüket. Egy reggelen, mielőtt a fejedelem fölébredt volna, a házfőnök benyitott a toronyszobába.
– Nagyságos fejedelem, ma hiába keresed a csókákat. Kora hajnalban útra keltek mind a legöregebb csóka, a Prikulics vezetése alatt.
– Mi lehet ennek az oka? – kérdezte a fejedelem.
– Ennek az lehet az oka, hogy valahol a környéken vagy tűzvész, vagy csata volt. Oda mentek a madarak.
– Tehát ellenség jár a tájon?! – kiáltott fel a fejedelem.
Az öreg házfőnök némán bólintott.
– Továbbmenekülök tehát – szólt a fejedelem –, nem akarok az ellenség kezébe kerülni, mert reám a magyar nemzet szabadságának megváltása vár.
Még abban az órában elhagyta hűséges diákjával a barátságos kolostort, és álutakon menekült Lengyelország felé. Amikor diadalmas seregével később visszatért a fejedelem, nem feledkezett meg a podolini barátokról. Tíz hordó hegyaljai bort küldött nekik ajándékba a Rákóczi család pincéjéből.
Podolinban pedig azután is ott üldögéltek a fekete csókák a vörös torony tetején. Mintha csak azt várták volna, hogy a fejedelem visszatér, és szüksége lesz rájuk. Az öreg barát, aki nekem ezt a történetet elmondta, még hozzáfűzte:
– A podolini csókák nem hiába vártak. Egy napon üres volt a torony, a csókák elutaztak. Ez akkor volt, amikor a fejedelem hamvait néhány év előtt Kassára hazahozták. Azt mondják, hogy oda mentek a csókák azon a napon.
Lukács Hajnalka rajza