Micsoda véletlen! Hát nem furcsa? Meglepődve néztek a belépőkre.
De nagymama tovább folytatta a kérdezést:
− És miféle titok, ha szabad érdeklődnöm?
− Nos, egy levél az oka az egésznek, egy családi titok – válaszolta az idős hölgy.
− Hihetetlen!
− Mi is így jártunk! – kiáltott közbe a roppant izgatott Emi.
− Elnézést, még be sem mutatkoztunk, Sanyi bácsi, akarom mondani, Sándor, akarom… − Sanyi bácsi a kezét nyújtotta az idegenek felé. – Egy kissé váratlan ez a találkozás, mi ugyanis…
− Mi is nyomozunk! – türelmetlenkedett Peti.
− Foglaljanak helyet! – a Molnár ikreknek most is helyén volt az eszük. Miközben Gábor széket hozott, Attila hellyel kínálta az ismeretleneket.
− Ó, de kedves, igazán! Tehát az úgy kezdődött, hogy a kis unokáim, ők, ni, Elza és Adél − az idős hölgy a mellette ácsorgó két lányra mutatott –, ó, jaj, még be sem mutatkoztam! Bély Franciska vagyok, ők pedig a fiam és az unokáim. Szóval ezek a huncut kislányok nemrégiben felmásztak a padlásra, és belekotortak a régi kacatokat meg iratokat őrző ládákba. Megtalálták az ükapjuk leveleit is még a háborús évekből, köztük az ükpapa testvérével, Nándorral folytatott levelezését. Ezekből a levelekből derült ki, hogy Nándornak a háború előtt volt egy nagy szerelme, aki a háború után titokzatos módon eltűnt. Amikor Nándi bácsi hazatért az orosz hadifogságból, égre-földre kereste a szerelmét, de nem találta meg. Annyit tudott meg mindössze, hogy talán egy kitelepítés során veszett nyoma. Nándi bácsi aztán nem nősült meg soha, megmaradt a mi nagybácsinknak. De a levelei közt a lányok most találtak egy olyan levelet is, amit a szerelme, Mancika írt neki. Itt is van, ni!
− Sajnos a vezetéknevét nem tudjuk Mancikának – vette át a szót az idős hölgytől a mellette álló fia –, pedig mindenfelé kerestük. Jártunk már itt, a bélyi kastélyban is, átkutattuk az összes sírkövet a temetőben, de nem találtunk Mancika nyomára.
− Ó, a temetőket mi is megnéztük! – legyintett Emi nagyi.
− Meg a padlást is! – toldotta meg Peti.
A jelenlévők aztán egymás szavába vágva mesélték a történetüket, hogyan kezdtek el nyomozni, hol mindenfelé jártak, mit tudtak meg, és így tovább.
Végül összeállt a kép, és mindenre fény derült. Emiék megtudták, ki a titokzatos Frici, Elzáék pedig hogy ki az a Manci, akinek Nándi bácsi a leveleket írta.
Íme, a történet, ahogy Emiék összefoglalták:
Manci és Nándor, a másik nevén Frigyes, azaz Frici két fiatal a Bély nevű faluban a huszadik század elején. Egymásba szerettek, tervezték az esküvőjüket, amikor közbeszólt a Nagy Háború. Fricit elvitték katonának. A frontról még jó néhány levelet írt haza a menyasszonyának, az orosz hadifogság aztán véget vetett a levelezésüknek. Macinak már csak Frici halálhírét vitték, Frici pedig hazaértve nem találta Mancit. A lány bánatában elköltözött a faluból a távoli rokonaihoz, hogy a környék se emlékeztesse Frici elveszítésére. Új otthonában később csináltatott Fricinek egy emléktáblát a családi sírboltba, nem írva rá az elhalálozás dátumát. Ez volt az a tábla, ami úgy megijesztette Emit és Petit a temetőben.
Macinak nem maradt más emléke Fricitől, csak egy katonaruha, amit valószínűleg tévedésből küldtek meg neki Frici halálhírével együtt, meg egy gyermek. Amint ugyanis utóbb kiderült, a háború alatt, amikor Frici pár nap szabadságot kapott a frontról, a jegyesek összeházasodtak. A házasságból megszületett gyermek azonban már sohasem láthatta meg az apját. Manci hadiözvegyként nevelte fel a lányát a rokonai segítségével.
Így esett, hogy a szerelmesek elveszítették egymást, de a leszármazottaik most egymásra találtak, és itt, a bélyi parókián most nagyokat nevettek azon, mennyire hasonlítanak egymásra, és milyen érdekes, hogy két ikerpár is van a családjaikban.
A Molnár ikrek elképedve hallgatták az egymásra találó rokonok történeteit, aztán mindketten megígérték Eminek, hogy történjen bármi, ők sohasem tévesztik szem elől Emit.
− Hú, ez nagyon romantikus! – kiáltott fel Elza és Adél, akik akaratlanul is fültanúi voltak ennek a nagy elhatározásnak.
− Csatlakozom! – szólalt meg erre Peti is. – Ígérjük meg egymásnak, hogy akik itt vagyunk, család és barátok, nem veszítjük el egymást soha. Bármi történjék is, mindig kapcsolatban maradunk.
− Úgy legyen! – bólogatott a két nagymama, és Sanyi bácsi meg Nándi bácsi is egyetértett velük.
Nagyon boldog volt mindenki, hogy a titokra fény derült, ráadásul ilyen fantasztikus találkozással ért véget a történet. Meg is beszélték mindjárt, hogy Emi nagymama a gyerekekkel még a nyáron ellátogat az új rokonokhoz, és folytatják az ismerkedést. Úton hazafelé az autóbuszban aztán végig az elmúlt hónapok kalandjairól folyt a szó. A gyerekek egymás szavába vágva idézték föl az izgalmas eseményeket, a levél megtalálását, a temetőben történteket, a Molnár ikrek és Sanyi bácsi segítségét, és ezt az utazást, ami összehozta őket a nagy családjuk elvesztett felével.
− Manci és Frici, micsoda pár, micsoda szerelem! – sóhajtott Emi.
− És micsoda család és micsoda barátok! – tette hozzá Peti.
Az ikrek egymásra néztek, és csak mosolyogtak, mert tudták, hogy amit ez az egy év adott nekik a nagymamánál, az olyan nagy dolog, amire talán nem is kell szavakat találni.
Vége
A szerző rajza