9. rész - Egy szerencsés baleset

 

Emi még szívesen buszozgatott volna. Nagyon élvezte az ablak előtt elsuhanó tájat, közben a fejében is úgy suhantak a gondolatok, mint a felhők az égen. A Molnár ikrek szintén azt kívánták, bárcsak sose érne véget ez az út, hiszen akkor akármeddig nézhetik a merengő Emit. Egyszerűen nem tudtak betelni vele. Nem sokat beszéltek róla, nem is nagyon firtatták, mi lehet az a furcsa érzés bennük, csak nyugtázták, hogy Emi csodálatos, és ők rajonganak érte.

Peti úgy gondolta, fontosabb dolguk is van az ostoba érzelmeknél, a nővére pedig szeplős pulykatojás és eminens okostojás egyszerre. Már éppen fordult volna a nagymama felé, hogy megkérdezze, miben egyeztek meg Sanyi bácsival, amikor észrevette, hogy a többiek az út túloldaláról integetnek neki. Lehet, hogy ő is elbambult volna, mint a testvére?

A csapat nem sokat teketóriázott, megindult toronyiránt. Útközben sikerült nagymamát lebeszélni arról, hogy betérjen az élelmiszerboltba. Szegény arra gondolt, talán mégsem lesz elég a hátizsáknyi elemózsia, amit pakolt, vagy ha nem ízlik majd a gyerekeknek – vagy Sanyinak –, és mást akarnak enni, mondjuk mogyorós csokit, ropit, almalevet... De Sanyi bácsi megfogta a könyökénél, és továbbindultak.

A tisztelendőhöz Sanyi bácsi kopogtatott be a paplakba. Az máris vette a nagy kulcscsomót, és indult, hogy kinyissa a templomot.

– Arrafelé – mutatott aztán egy kisebb ajtóra a templomhajóban. – De ne lepődjenek meg, ha mások is jönnek. Mert manapság igen népszerű elfoglaltság ez a családfakutatás.

− Mi nem családfát kutatunk – replikázott Emi, aki szereti a pontosságot.

− Honnan tudod? Pont, hogy nem tudjuk, mit kutatunk! – sziszegte húga háta mögött Peti.

− Hát a titkot! – vágták rá erre a Molnár ikrek, és már benn is voltak a nagy szekrényekkel zsúfolt sekrestyében.

− Hajjaj, van itt könyv bőven! – sóhajtott fel a nagymama, amint utoljára ő is belépett a kis terembe. De Sanyi bácsi rögtön kiadta az utasítást, hogy csak az 1900-as évtől kezdve nézzék valamennyit.

Lázas kutatás vette kezdetét. Sorban leemelték a polcokról a nagy, fekete táblás könyveket, és az asztalon óvatosan szétnyitva elejétől átlapozták valamennyit, hátha rábukkannak arra a bizonyos Nemes Bely F. Nándorra, akinek a nevét a családi kriptában, a levelét meg Frici aláírással a padláson megtalálták. Már ha a kettő egy és ugyanaz a személy, ahogy erre Emi nem győzte emlékeztetni a társaságot.

− Ugyan, Emi, ne kukacoskodj már! Tuti, hogy ugyanaz a kettő! Az F. az Frici – intette le a nővérét Peti. Ebben a pillanatban Molnár Attila fölkiáltott fájdalmában, mert az egyik könyv, akármennyire is vigyáztak, a leemelésnél véletlenül a lábára esett. Szegény Attila, nem tudta, mi fáj jobban, a lába vagy az, hogy a könyv kiszakadt a borítójából?

− Jaj, hát semmi baj, meg lehet ragasztani − vigasztalta a gyereket Sanyi bácsi.

− A lábát? – sápadt el erre a nagymama. – Hát csak nem tört el? Ugye, fiam, tudod mozgatni?

− Nem a lábát, a könyvet! – mondta Sanyi bácsi.

− Nehogy megmozdítsd, még jobban elszakad! – sikított Emi.

− Annyira eltört? – nagymama már egészen kétségbeesett. – Jaj, tán mentőt kéne hívni!

− Dehogy tört el – jelentette ki Molnár Gábor, és kihúzta sziszegő öccse lábát a könyv alól. – Semmi baja! Ugye?

− Á, semmi, tényleg – hebegte Attila egy kissé bizonytalanul −, csak az a valami ott, ami ott kiáll, elég fura. Mi az ott?

− Ha nyílt törés, édesem, akkor azonnal megyünk a kórházba! – nagymama rögtön a legrosszabbra gondolt.

− Jaj, nem a lábam, ne tessék aggódni, az már csak egy kicsit sajog, hanem az ott, lenn – és Attila a földre mutatott, egy pici papírdarabkára, ami kilógott a hatalmas könyv szétnyílt gerince alól. – Eltörtem a könyvet?

− Várj, várj! Lehet, hogy van ott egy titkos zseb, amit a könyvkötésnél rejtettek a borítóba! – Emi letérdelt, hogy felvegye a kis papírt.

− Óvatosan! – kiáltották egyszerre a többiek, ki Attila lábára, ki a könyvre gondolva.

Emi nagyon vigyázva kihúzta a papírszeletkét a lapok alól, széthajtogatta, majd elkerekedett szemekkel hebegte:

− Ez nem lehet igaz… ez az… ez az ő írása!

− Muti, muti, muti! – kiabálták erre izgatottan a többiek mind egyszerre.

Ám ekkor egy éles kiáltás harsant a hátuk mögül.

− Állj!

Mindannyian az ajtó felé fordultak. Egy magas, kabátos alak állt az ajtókeretben, a válla fölül egy idős női arc nézett be rájuk a sekrestyébe. Két szőke kislány is nyomakodott mellettük, meglepően egyformák voltak. Ikrek? – futott át a bent lévők agyán. Milyen furcsa véletlen!

− Ki maga? – kérdezte nagymama a belépőtől a lehető legudvariasabb hangon, mert úgy gondolta, ha valaki szépen beszél másokkal, nincs mitől tartania.

− Kutatni jöttünk, egy családi titok nyomában járunk – lépett elő az idős hölgy a kabátos mögül. Szintén meglehetősen udvariasan szólt.

Csak a vak nem látta, mennyire hasonlít Emi nagyira. Senki sem jutott szóhoz ennyi különös hasonlóság láttán.

 

Folytatjuk!

 

A szerző rajza