Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy icipici kis kutya. Alig volt tízhetes. Nem sok mindent tudott a világról, csak annyit, hogy mindent meg lehet enni, amit nem lehet megenni, azt meg lehet rágni, amit nem lehet megrágni, azt szét lehet cincálni.
Ezt az icipici kis kutyát az egyik fényes tavaszi napon a gazdái magukkal vitték az erdőbe sétálni, hadd szaladgáljon ő is a friss levegőn.
Ahogy így futkos a kiskutya a fák alatt, beleakad a lába a borostyánindába. Próbálnál kiszabadulni, rángatja a lábát, lépi az indákat a fogával, de azok csak nem engednek. A kiskutya egyre mérgesebb lett. S ekkor hirtelen megcsapja az orrát egy furcsa szag. Nem érzett még soha ilyet! Nem étel, nem ember, nem állat… vajon mi lehet? Szaglászni kezd maga körül. Az orrával túrja az indák alatt a száraz avart. Észre sem veszi, hogy közben a lába kiszabadult a fogságból. Ő csak szimatol, szimatol tovább. Aztán egyszerre csak ott van előtte a szag forrása: egy lila fejű kis növény.
A kiskutya meghökken. Ilyet még nem látott.
− Hát te ki vagy? – kérdezi.
− Ibolya vagyok, nem ismersz? – hangzik a válasz.
− Megehetlek? – s a kiskutya máris kapna az ibolya felé.
− Nem hiszem – szeppen meg az ibolya.
− Akkor mit csináljak veled?
− Hmmm, talán nem kell velem semmit csinálnod – feleli az ibolya. – Csak szagolj meg, és kész. Tetszik az illatom?
− Tetszik, tetszik − válaszol a kiskutya.
Ebben a pillanatban füttyentettek a gazdái. A kiskutya tudta, hogy ez neki szól, és utánuk szaladt. De még otthon is eszébe jutott az ibolya illata, amikor épp egy papucsot rágott szét.
Kde bolo, tam bolo, bolo raz jedno malinké šteniatko. Malo sotva desať týždňov. O svete toho veľa nevedelo, iba to, že všetko sa dá zjesť. To čo sa zjesť nedá, dá sa aspoň požuť a to, čo sa nedá ani požuť, dá sa aspoň roztrhať.
Jedného slnečného jarného dňa zobrali malinké šteniatko na prechádzku do lesa, aby sa tiež vybehalo na čerstvom vzduchu.
Ako si tak behalo pod stromami, nôžka sa mu zasekla do lián brečtanu. Skúšalo sa vyslobodiť, ťahalo labku, trhalo brečtan zúbkami, no ten nie a nie povoliť. Šteniatko bolo čoraz zúrivejšie. A vtedy zrazu zacítilo zvláštnu vôňu. Nič podobné dovtedy neovoňalo! Nebolo to jedlo, ani človek, ani zviera... čo to len mohlo byť? Začalo okolo seba ňuchať. Ňufákom roztláčalo suché lístie pod lianami brečtanu. Ani si nevšimlo, že sa mu pri tom labka vyslobodila zo zajatia, iba ňuchalo a ňuchalo ďalej. A zrazu sa pred ním objavil zdroj tej vône: bola to malá rastlinka s fialovou hlávkou.
Šteniatko sa prekvapilo. Nič podobné ešte nevidelo.
„A ty si kto?“ spýtalo sa.
„Fialka, nepoznáš ma?“ zaznela odpoveď.
„Môžem ťa zjesť?“ chcelo šteniatko už aj chňapnúť po fialke.
„To radšej nie“ preľakla sa fialka.
„Čo mám teda s tebou robiť?“
„Hmm, možno so mnou netreba robiť nič“ odvetila fialka. „Stačí, ak ma ovoniaš, a hotovo. Páči sa ti moja vôňa?“
„Páči, páči“ odvetilo šteniatko.
Vtom sa ozval pisk. Šteniatko vedelo, že ho volá jeho pán a rozbehlo sa za ním. No ešte aj doma si spomenulo na vôňu fialky, keď hrýzlo jednu papuču.
Slovnik/Szótár
liana – inda
brečtan – borostyán
labka – mancs
zvláštny – furcsa
ňuchať – szimatol
ňufák – orr (állatoknál)
vyslobodiť sa – kiszabadul
zajatie – fogság
zdroj – forrás
chňapnúť – odakap
preľaknúť sa – megijed
vôňa – illat
pisk – fütty
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajza