Várhegyi Sándor aznap nem számított látogatókra. Nyugodt vasárnapot tervezett, olyat, amelyikben nincs se gyerekek, se kérdések, se más kellemetlenség. Várhegyi Sándor ugyanis kevés dolgot utált annyira, mint a gyerekeket meg a kérdezősködést. Hogy akkor miért lett mégis iskolai gondnok?

Nos, a sors útjai kifürkészhetetlenek − ahogy szokták mondani a nálam bölcsebbek −, és gyakran találjuk magunkat olyan helyzetben, amilyenre soha nem gondoltunk volna. Várhegyi Sándor életútja is gyakran vett tréfás kanyarokat. Így esett, hogy vasárnap, a hét legnyugodtabb napján kénytelen volt félbeszakítani kora délutáni pihenőjét, hogy ajtót nyisson az izgatottságtól kipirult és összevissza hablatyoló négy gyereknek.

− Mi a fene! – csak ennyit tudott mondani, ahogy szembe találta magát a kis csapattal.

− Ööö… tisztelt gondnok, úr, vagyis, Várhegyi úr… − kezdett bele a mondókájába krákogva Attila. – Lenne egy kérdésünk…

− Nem tűr halasztást, uram, azért bátorkodtunk zavarni ezen a szent napon, izé… − csatlakozott a makogáshoz a testvére, Gábor.

− Baleset volt a temetőben, tessék jönni! – kiabált közbe türelmetlenül Emi.

− De nem sérült meg senki, csak megmutatnánk a helyszínt, ha nem baj – foglalta össze a lényeget Peti.

Várhegyi Sándor nem volt boldog az események ilyetén alakulásától, de mit volt mit tenni, a baleset az baleset, menni kell. A temetőbe érve alaposan megvizsgálta a tényállást. Azaz a tények hűlt helyét, vagyis a nagy semmit, már ahogy ő látta.

− Szóval szerintetek volt ott egy márványlap, amit összetörtetek, és mára eltűnt – morogta az orra alatt, szomorúan gondolva közben a díványára és a félbehagyott szunyókálásra.

− Igen! – kiabálta Emi. – És eltűnt, ami mögötte volt! Illetve ellopták, és eltakarították a nyomokat!

− Hmm! Ne szaladjunk annyira előre – sóhajtott Várhegyi úr. – Honnan tudjátok, hogy egyáltalán volt ott valami? Mármint a lap mögött?

− Hát hogyne lett volna! − csattant fel Emi. – Különben mi értelme lett volna eltüntetni a nyomokat?

− Mi ugyan nem láttuk, mi volt a márványlap mögött, de azt el tudom mondani, mi volt ráírva – folytatta Peti higgadtan. – Nemes Bely F. Nándor, ez volt a név. Talán ismeri esetleg?

− Nemes Bely, Nemes Nándor… nem ismerős. Ef? Mi az az ef? – Várkonyi úr elgondolkodott. – Nem ismerős, ami roppant különös, hiszen én minden családot ismerek a környéken az összes felmenőjükkel egyetemben, egészen a szabadságharcig. Ugyanis a családfakutatás a hobbim, amivel most is foglalkoznék, ha félbe nem szakítotok – nézett végig a társaságon. Láthatóan egy csöppet sem bánta már, hogy eljött a gyerekekkel a temetőbe. Hiszen a titok az titok, és a nyomozás a titok után mindig izgalmas, izgalmasabb, mint családfákról álmodni szunyókálás közben.

− Talán emlékszik Várkonyi úr egy Frici nevű illetőre a faluból, még az 1916 körüli évekből? – kérdezte Attila, hátha így közelebb jutnak a megoldáshoz.

Emi és Peti elmesélték a gondnoknak, hogyan találták meg a levelet a ládában a csizma mellett, meg a kis könyvet a dátummal, hogy küldte el őket a mamájuk a temetőbe, és hogy jutottak el őhozzá.

− Értem már – bólintott a végén Várkonyi úr. – No, indulás, derítsük ki, mi folyik itt! Egyébként meg szólítsatok nyugodtan Sanyi bácsinak – és elindult a templom irányába.

A négy gyerek csodálkozó pillantásokat váltott egymással. Egyikük sem gondolta volna, hogy a rettegett és mogorva gondnok ennyire fellelkesül. Arra számítottak, hogy a legjobb esetben is legfeljebb nem kergeti el őket a házától igazgatói intővel fenyegetőzve. És tessék, az öreg Sanyi bácsi vezeti a nyomozást...

− És hová megyünk? – kérdezte Gábor.

Tényleg, hová is?

− A templomban őrzik a régi anyakönyveket, hátul a nagy szekrényben. Abban kikeressük, élt-e itt egyáltalán egy Nemes Bely F. Nándor nevű ember. Erős a gyanúm, hogy ez valamiféle megtévesztés lesz. Márpedig ha az a ti szép szerelmes leveletek álnéven íródott, akkor valami egészen más van a dolog mögött, nem udvarlás. De utánajárunk, ha addig élünk is, nem igaz?

Az öreg gondnok mosolygott a bajsza alatt, egészen felvillanyozta őt a titok. Le merte volna fogadni, hogy nem szerelmi, sokkal inkább háborús ügy van mögötte. Már csak azt kéne megtudni, melyik háborúról van szó.

A templomba hátulról, a kisajtón át mentek be oda, ahova gyereknek csak ritkán sikerül bejutnia. Emiék, de az ikrek se jártak még itt soha, ezért tátott szájjal bámultak meg mindent: a hatalmas íróasztalt, a szekrényeket, benne a papi ruhákat, az óriási bibliákat meg a számtalan kis énekeskönyvet.

− Lássuk csak, lássuk, ezerkilencszáz… ez az az év, ami a táblán volt?

Az öreg felütött egy vastag bőrkötésű könyvet az egyik polcon, abban kezdett lapozni.

− Igen, úgy emlékszem…− gondolkodott Emi.

− Most igen, vagy úgy emlékszel? – kérdezett vissza az öreg csípősen.

− Hát, igen! – mondta Emi most már határozottan.

− Szerintem is az volt, de halálozási dátum nem volt, az tuti, arra emlékszem − tette hozzá Peti.

− No jó, nézzük!

Eltelt vagy félóra is, mire Sanyi bácsi átlapozta a kérdéses év oldalait előbb az egyik, majd a másik, aztán a harmadik anyakönyvben a születések, az esküvők végül az elhalálozások adatait böngészve. A gyerekek közben mukkanni sem mertek, csak az öreg válla fölött próbáltak ők is bele-beleolvasni a nevekkel és számokkal sűrűn teleírt sorokba.

− Hát, gyerekek, akárhogy is lapozom, ebben ugyan egy Nemes sincs, nemhogy Nándor! Jól emlékeztem! − csapta be végül Sanyi bácsi az utolsó könyv fedelét is.

− Nem lehet, hogy kifelejtették? – próbálkozott Attila.

− Lehetne, de mégsem. Ezeket a könyveket nagy gonddal vezették.

− Akkor megakadtunk…− szomorodott el Emi.

− Azt azért nem mondanám – mosolyodott el már másodszor is ezen az elképesztő napon Sanyi bácsi. – Menjünk, kérdezzük meg Emikét, hogy is van azzal a ládával. Ki tette oda, ahol van, és a többi. Biztos vagyok benne, hogy mire megesszük a világ legjobb almás pitéjét, sokkal okosabbak leszünk.

Se Emi, se Peti nem merte megkérdezni, hogy ugyan honnan tudja Sanyi bácsi, miféle pitét süt az ő mamájuk, és mióta szólítja őt Emikének, csak remélték, hogy a sok titok mellett majd erre is fény derül. Szótlanul baktatott az immár öt főre duzzadt nyomozóbrigád a nagymama háza felé. De ne gondoljátok ám, hogy a világ nagy rejtélyein törték a fejüket, nem! Az almás pite járt az eszében mindegyiküknek! Mert hiszen még a legizgalmasabb nyomozás közben is kell enni, és ha egy mód van rá, akkor vasárnap délután lehetőleg almás pitét.

 

Folytatjuk!

 

A szerző rajza