Minden kisiskolásnak

Ezen az első januári szombat reggelen Peti még az ágyban elhatározta, hogy az új év örömére ma nagyon rendes fiú lesz, és délelőtt segít a nagymamának, délután pedig megnézi a kedvenc mesesorozatát a tévében. Már épp indult volna, hogy ezt a nemes és nagyszabású tervet megossza a nővérével, amikor Emi az ágyából kiugorva széttárta a karját, és így kiáltott a szoba közepén:

− Elegem van ebből a rendetlenségből! Ma segítek nagyinak rendet rakni a házban. Délután pedig tévézek, ha tetszik, ha nem! Jössz? – nézett az öccsére, aki a meglepetéstől szóhoz sem jutott.

− Öööö… – nyögte végül. – Épp ezt akartam mondani én is.

− Akkor mire vársz?

Emi elviharzott a konyhába, Peti pedig szépen követte őt. Miután jól bereggeliztek, segítettek a nagymamának elrakni a reggeli maradványait. Aztán leszedték a karácsonyfa díszeit, és mind visszatették a saját dobozába, a dobozokat egy nagy dobozba rakták és kivitték a felső polcra a kamrába. Amikor ezzel végeztek, a szobájukban karácsony óta szanaszét heverő csomagolópapírok, díszdobozok kerültek sorra, majd a karácsonyi ajándékoknak is helyet kerestek a szekrényekben és a polcokon. S ha már így belejöttek a rakodásba, a házban, legvégül pedig még az udvaron kint felejtett dolgaikat is mind összeszedték és a helyükre rakták.

Hatalmas munka volt. Eleinte úgy tűnt, a rendetlenség egyre csak nő körülöttük, de ebéd után újra nekifogtak, és lassan minden a helyére került. Egészen más képet mutatott a ház és az udvar ezután, a szobájukról nem is beszélve.

− Bizony, rend a lelke mindennek! – nézett rájuk büszkén a mamájuk.

− Tényleg jobban néz ki így minden – ismerte el Emi. – Csak azt nem értem, hogy lehet ennyi holmink?

− Meglehet, hogy a felére nincs is szükséged! – jegyezte meg Peti. – Szerintem a világon nincs még egy ember, akinek ennyi kacatja lenne, mint neked! Ha nem pakoltál el az előbb csak hajpántból huszonhatot, akkor egyet se! A színes tollakkal teletűzdelt csilli-villi ceruzáid pedig egészen biztosan a világ legfölöslegesebb és legrondább dolgai közé tartoznak!

− Jaj, ne már! – húzta el a száját Emi öccse megjegyzésére. – A te fejlámpáidra meg iránytűidre meg terepmintás ásóidra se lesz szükséged soha az életben!

− Tudod, mit? Lehet, hogy nem lesz szükségem rájuk, de legalább nem rondák!

− Dehogynem! – kiáltotta Emi most már dühösen.

Ezt már nagyi sem hagyhatta szó nélkül.

− Tudjátok mit? Jobb, ha most odakinn kerestek valami elfoglaltságot magatoknak! − Azzal kiterelte a két pulykatojást az udvarra.

Emi kapott az alkalmon, s máris kiadta a jelszót:

− Mehetünk nyomozni! Keressük meg a titokzatos szerelmes Fricit!

Peti most igazán megörült nővére ötletének, ami pedig ritkán fordult elő.

− Menjünk! − mondta.

A temető a falun kívül, egy domb oldalában volt, kőkerítés vette körül. Ahogy beléptek a kapun, meglepte őket az a furcsa csönd, ami csak a temetőkben fogadja a látogatót. A gyerekek tudták, merre van a családi kripta, hamar odataláltak. A díszes kőépületet bokrok szegélyezték, és apró kavicsokkal felszórt ösvény vezetett az ajtajához.

− Azért ez a sírbolt elég menő – szólalt meg Peti, miközben nekifeszült, hogy kinyissa a nehéz vasajtót.

Az ajtó szerencsére nem volt zárva, könnyen kinyílt.

− Meg egy kicsit para is – torpant meg Emi, ahogy belépett a márvánnyal borított, hideg helyiségbe.

− Szerinted minket is ide temetnek majd? – suttogta Peti.

− Szerintem engem Hollywoodban fognak eltemetni, a többi híres színésznő mellé!

− Ja, persze! – bólogatott Peti. – Akkor engem meg a Nobel-díjas tudósok közé!

− Hát hogyne! – fintorgott Emi, amikor megakadt a szeme az egyik táblán. – Figyelj, elég sötét van itt, nem látom jól, de az ott nem egy F betű, azon a táblán ott fenn?

− Még jó, hogy elhoztam a nagyon felesleges kacat fejlámpámat! – morogta Peti. Felkapcsolta a fejlámpát, megvilágította vele a legfelső márványlapot, és betűzni kezdte:  − Vályi Izabella. Hogy mi? Milyen f betűt láttál te itt?

− Mellette, te majom! – Emi jól oldalba lökte az öccsét. – Ott, ni!

− Nemes Bely F. Nándor – olvasott tovább Peti. – Szül. 1900, ööö, várjál, ez elég apróval van írva. Na szóval!

A táblán a következő szöveg állt:

Ne kerüld el írásomat, vándor,

Állj meg, hallgasd, és okulva belőle, lépj majd tovább.

Nincs a Hádészben hajó, nincs itt Khárón, a révész,

Nincs itt Aiakosz, a kulcshordó, sem Kerberosz, a kutya.

Mi mind itt lent, kik meghaltunk,

Elporladt csont vagyunk, semmi egyéb.

Elmondtam kereken, most lépj tovább, vándor,

Nehogy holtan is fecsegőnek tűnjek fel szemedben.

Emi és Peti egymásra néztek.

− Kapcsold már ki, megvakulok! – kiáltotta Emi, amint felé fordulva Peti a fejlámpája fényével elvakította őt.

− Ja, bocs! – Peti kikapcsolta a lámpát. − Ez elég furcsa! A többi lapon csak annyi van, hogy béke poraira meg hasonlók. Ezen viszont nincs évszám, nincs ott, hogy mikor halt meg! És ki a fene az a Hádész?

− Azt hiszem, valami ókori alak, majd otthon megnézzük a neten. De mi lehet az a F betű a nevében? Csak nem Frigyes?

− Szerintem egy vezetéknév rövidítése. Mama talán majd tudja.

Emi örült, hogy végre kiléphet a sírboltból. Kint már sötétedett. Peti nagy lendülettel behúzta maga mögött a súlyos vasajtót. Az ajtó hatalmas dördüléssel becsukódott, és abban a pillanatban egy nagy puffanás hallatszott bentről, a kriptából. A gyerekek megtorpantak.

− Futás!

− Ne már, Emi!

Peti vissza akart fordulni, hogy megnézzék, mi történt odabenn, de Emi reszketett a félelemtől, mint a kocsonya.

− Oké, futás, de holnap visszajövünk! – kiáltott Peti a húga után, aki mint a nyúl, már inalt is hazafelé.

A maga részéről kétszer is meggondolja majd, visszajöjjön-e még ide, akármilyen hősszerelmes is volt az a Frici.

Folytatjuk!

A szerző rajza