Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy aprócska kismalac. Olyan kicsike volt, hogy egy óvodás kislány tenyerében is elfért volna, ha éppen fölveszi. De a szegény kismalacot senki sem vette föl a tenyerébe. Csak állt ott, a baromfiudvar közepén, és barátokat keresett.
− Uíuíuí! Akar valaki játszani? Mert én szívesen megkergetem! – kiáltott oda a kapirgáló tyúkoknak. A tyúkok a hangra felkapták a fejüket, és körülnéztek. Ugyan ki kiabál itt? Hiszen nincs is itt senki! Akárhogy meresztgették a szemüket, bizony nem vették észre a kismalacot. A malacka odébb kocogott. Elment egészen a kerítésig, és egy résen átbújt a kertbe. A kertben a körtefa alatt egy cirmos macska szundikált.
− Uíuíuí! Odafekhetek melléd, nagy cicus? – visította a malacka örömében, ahogy meglátta a macskát.
De a macska meg sem mozdult. Csak szép lassan kinyitotta a szemét, körülnézett, majd mint aki semmi érdekeset nem lát, be is csukta újra. A malacka szomorúan továbbállt. Kisétált a kertből egyenesen az árokpartra. S kit látott meg az árokparton, na kit? Hát Julit, amint virágot szed a babája koszorújához.
− Uí! – visított a kismalac, de több hang nem jött ki a torkán, úgy meglepődött, amikor Juli egyenesen ránézett.
− Hát te? – kérdezte a kislány. – Olyan kicsike vagy, hogy éppen elférsz a tenyeremben!
A malacka boldogan szaladt oda Julihoz, aki azonnal föl is vette a tenyerébe, és meg-simogatta. A malacka majd kiugrott a bőréből, olyan boldog volt. Akárcsak Juli.
Hazamentek, szépen meguzsonnáztak, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Kde bolo, tam bolo, žilo raz jedno maličké prasiatko. Bolo také maličké, že by sa bolo presne zmestilo do dlane škôlkarky, ak by ho zodvihla. No chúďa prasiatko, nikto ho do dlane nezodvihol. Len tak postávalo uprostred dvora s hydinou a hľadalo si kamarátov.
„Kvík, kvík, kvík! Kto sa chce so mnou hrať? Rado vás ponaháňam!“ zavolalo na sliepky, čo na dvore hrabkali v tráve. Keď to sliepky začuli, zdvihli hlavy a poobzerali sa. Kto to tu vykrikuje? Veď tu nikoho niet! Akokoľvek si šli oči vyočiť, prasiatko si veru nevšimli. Prasiatko sa pobralo preč. Zašlo až ku plotu a cez jednu dieru preliezlo do záhrady. Tam pod hruškou spala mačka.
„Kvík, kvík, kvík! Môžem si k tebe ľahnúť, mačka?“ kvičalo prasiatko od radosti, keď mačku uvidelo.
No mačka sa ani len nepohla. Pomaly otvorila oči, obzrela sa a opäť ich aj zatvorila, akoby nevidela nič zaujímavého. Smutné prasiatko sa pobralo ďalej. Zo záhrady šlo rovno na breh jarku. Koho tam však neuvidelo? No predsa Julinku, ako zbierala kvety na veniec pre svoju bábiku.
„Kvík!“ zakvičalo prasiatko, no viac kvikov mu z hrdla už nevyšlo, tak veľmi sa prekvapilo, keď sa Julinka pozrela rovno naňho.
„Čo ty tu?“ spýtalo sa dievčatko. „Si také maličké, že sa mi presne zmestíš do dlane! Prasiatko sa s radosťou rozbehlo k Julinke. Hneď ho aj zodvihla do dlane a pohladkala. Prasiatko dobre nevyskočilo z kože, tak sa tešilo. A tešila sa aj Julinka.
Pobrali sa domov, naolovrantovali sa a žili šťastne až do smrti.
Slovník/Szótár
dlaň – tenyér
hydina – baromfi
ponaháňa niekoho – megkerget valakit
hrabkali – kapirgáltak
šli si oči vyočiť – meresztgették a szemüket
veru – bizony
hruška – körtefa
kvičí – visít
jarok – árok
breh jarku – árokpart
veniec – koszorú
naolovrantovali sa – meguzsonnáztak
Fordította Cselényi Fodor Olívia
Balázsy Géza rajzai