− A parkba mégy, Cicúr?
A kiskutya hátrafordult:
− Igen, jössz? − kérdezte a nála szemmel láthatóan nagyobb kutyát, a bátyját. Kifli, a bátyja bólintott, és elindultak a kertajtó felé.
Cicúr és Kifli, a két hosszú orrú, nagy bundás skót juhászkutya itt laknak az utcában, abban a sárga házban, a zöld zsalugáterekkel. Láthatod őket mindennap, ahogy végigrohannak a zöld rácskerítés mögött a csupa bokor meg virág kiskertben, amint megmozdul az utcában valami. Szeretnek rohanni, még jobban szeretnek ugatni, de a legjobban szeretnek rohanva ugatni és ugatva rohanni.
Cicúr ugyan még csak a jövő héten lesz egyéves, és mivel lány, nem nő akkorára, mint a bátyja, de már legalább olyan sebesen fut és lelkesen ugat, mint Kifli. Kifli már három és fél éves − neki sárga-fehér a bundája, Cicúré meg fekete-fehér és barna −, szóval ő, Kifli komoly, nagy kutya, nem csinál dőreségeket, mint a kiskutyák. Például nem rohan át az úton ész nélkül, nem rágcsálja meg a széklábat, mikor van velős csont is, ugye, és hasonlók. A szaglászás a parkban viszont nem bolondság, az minden ebnek fontos dolga, ezt te is tudod.
Odavakkantottak hát a széles ablakpárkányon napfürdőző fekete macskának:
− Megyünk a parkba, Lulcsi!
A macska, bizonyos madame Loulou hollófekete bundáján megcsillant az augusztusi napsugár. De még a napnál is fényesebben ragyogott a sárga szeme, ahogy lassan kinyitotta, hogy a kelekótya ebekre vessen egy lenéző pillantást.
− Menjetek − majd ahogy azok elloholtak a park felé, utánuk sóhajtott: − Kaput becsukni, én szóltam.
És a gazdájuk hol van ilyenkor? − kérdezheted.
Ne gondold, hogy Bibi, a gazda nem figyel az állatkáira. Most ugyan éppen benn hever a nappaliban a díványon, és egy sárkányokkal, királylányokkal meg kardcsörgető lovagokkal tele vaskos könyvet olvas, de tízéves lány létére nagyon is jó gazda.
Mindent hallott most is, és bólintva nyugtázta a kutyái kirohanását. Ha a park nem a szomszédban lenne, biztosan nem hagyta volna nyitva az ajtót, hogy kedvencei nélküle rohangáljanak úton-útfélen. De Bibi ismeri Kiflit és Cicúrt, tudja, hogy jó pásztorkutya módra sose mennek messzire, és negyed óra múlva mindketten itt fognak állni a dívány előtt, és lihegve mesélik, miféle szagokat találtak a szúrós bokrok alatt meg a fák tövében. Persze csak akkor, ha Cicúr útközben nem lát meg valami nagyon veszélyeset, mint pl. egy falnak támasztott gereblye, egy bőröndöt húzó ember vagy egy szélkergette zacskó, mert akkor aztán lesz nagy ugatás, rohanás meg visítozás. Bibinek ilyenkor föl kell kelnie a díványról és jó hangosan magához hívnia a kiskutyáit s elmondani nekik, milyen kedves tőlük, hogy így vigyáznak rá, de az a zacskó igazán nem volt veszélyes, úgyhogy jobb lenne, ha abbahagynák az ugatást. Kifli erre el is hallgat, és hűséges kutyaszemekkel pislogva Bibire csak annyit mond:
− Igen, Bibi, ahogy akarod!
De Cicúr, az egészen más! Cicúr visszaugat. Mert az a szatyor igenis veszélyes volt. És az ő neve nem véletlenül CicÚR, mert lány létére olyan bátor, mint egy úr, és igazán hálás lehetne neki az egész világ, legelsősorban pedig maga Bibi, hogy ennyire bátran viselkedik. Meg azért is, mert olyan kedves és bájos és gyönyörű, ahogy a neve eleje mutatja, vagyis mint egy CIC. Igen! Tessék őt megbecsülni és értékelni!
Bibi minderre rendszerint csak bólint, és egy mély sóhajjal annyit mond:
− Igen, Ciciúr, ahogy akarod!
Ő persze nagyon jól tudja, hogy Cicúr azért kapta a Cicúr nevet, mert olyan picur volt, amikor hozzájuk költözött, mint egy kölyökmacska. Olyan picur cicúr.
Most azonban Bibi nyugodtan olvashat a nappali közepén elnyúlva a díványon, a kutyák semmi veszélyeset nem jeleznek. Átbújnak az ajtórésen, végigszaglásszák a park belseje felé vezető ösvény mentén az összes rózsa- és babérbokor alját, majd amikor elérnek a park közepére a teknősbékás szökőkútig, egymásra néznek:
− Valami érdekes? − kérdezi Kifli.
Régi játékuk ez nekik, jól begyakorolták már. Szagolnak, és ha valaki talál valami nem mindennapit, szól, aztán ismét szaglászás következik, egészen végig a parkon. Semmi sem kerülheti el a figyelmüket. Mire végeznek, mindent tudnak arról, ki és mikor járt erre, mit csinált és hogy érezte magát, egyszerűen mindent. Azután hazarohannak és mindent elmesélnek Bibinek. Bibi pedig nagyon örül, és jutalmul ad a kutyusainak egy-egy kocka sajtot, néha kettőt is.
− Hmmm… nem is tudom – mondja Cicúr. – Egy idegen járt erre, de nem rossz szagú idegen…, egészen jó illatú, kedves idegen, aki szereti a kutyákat!
− Talán egy kedves hentes? – nézett föl reménykedve Kifli. – Hú, az nagyon jó lenne! Hozna egy kis virslit meg sonkát meg husikát nekünk… Vagy nem is olyan kicsit…
− Nem, annyira azért nem jó, nem volt nála sonka.
Erre már Kifli is nagyon kíváncsi lett. Odament Cicúrhoz, és ő is jó alaposan megszaglászta az ösvény menti leveleket, ahol a titokzatos idegen hozzájuk ért.
− Hmmm, jó… − szaglászott Kifli. – De mégsem hús! Ki lehet ez? Honnan jött, merre ment és mit akarhat vajon?
Újra leszegték fejüket és végigkövették a nyomot. Nagyon figyeltek, csak úgy remegett az oldaluk. Araszoltak előre a nyomon, amikor egyszer csak útjukat állta valami.
A kertajtó. Egymásra néztek.
− Micsoda? Hozzánk jött? – kérdezték szinte egyszerre, majd abban a másodpercben áttörtek az ajtórésen és száguldottak a nappali szoba fele.
− Bibiiiiii!!!!! Valaki jööööööön!!!! Bibi, vigyááááááázzzz! – ugatták.
Berohantak az ajtón, az előszobán át a konyhába, onnan a nappaliba, és füstölve fékeztek a dívány előtt.
− Bibi! – lihegték. – Valaki… egy szag a parkban megmutatta… erre vezetett…
Bibi a díványról mosolyogva nézett le rájuk:
− Igen, igen, okos kutyuskák, igen, vendégünk van. Nézzétek csak!
Azzal a dívánnyal szemben terpeszkedő, hatalmas olvasófotelre mutatott, amely rendszerint tele volt zsúfolva párnákkal, és hol Bibi, hogy a behemót Lulcsi fogalt benne helyet. Most azonban egy hórihorgas alak ült ott keresztbe font lábakkal, arcán titokzatosan félmosollyal.
− És útra kelünk! – fejezte be Bibi a korábban megkezdett mondatát.
Az idegen bólintott.
Balla Margit
Török Bianka rajza