Nene repült elöl, mögötte Béla jeti haladt hatalmas léptekkel fölfelé a vulkán oldalában. A jetiket hegyi emberekként emlegetik, és Béla most megmutatta, hogy a név helytálló: olyan ügyesen ugrált egyik szikláról a másikra, akár egy tátrai zerge. A többiek követték, libasorban, némán.

Valamennyien egyre gondoltak: Mimóra. Mi lehet most vele? Megsérült? Megtalálják egyáltalán? Egy vulkán kráterébe esni csöppet sem veszélytelen dolog. Barbara, a sarki róka csak abban bízott, hogy Mimó esés közben biztosan megkapaszkodott valamiben, és most várja, hogy kimentsék. Ki tudja, milyen mélyre zuhant, de az biztos, hogy nagyon meg van ijedve. Lajka kutya, Konrád és Ursula is nagyon aggódtak, és amilyen gyorsan csak tudták, szedték a lábukat a sötét éjszakában. Fölöttük a déli égbolt csillagai ragyogtak, egyik-másik hunyorgott, mintha azt üzente volna: Ne aggódjatok, minden rendben lesz!

De a kis csapat nem így érezte. Egy óra erőltetett menetelés után felértek a hegytetőre. Szédítő magasságban voltak. Nappal varázslatos kilátás nyílt innen a szigetre és a szigetet körülölelő óceánra, de még így éjszaka is elképesztő látványt nyújtott a hatalmas, sötét víz. Ám egyikük sem törődött most ezzel. A teknősöket keresték, akik bizonyára tudják, hol esett a vulkánba Mimó. A teknősök hamarosan meg is jelentek, és ezek a máskor nyugodt és bölcs állatok most határozottan ijedtnek és idegesnek tűntek:

– Erre, erre! – mutogattak már messziről a mentőcsapatnak. – Itt esett le a kis manó!

Egy jókora lapos sziklára mutattak, amely mintha éppen le akart volna gördülni a hegyoldalon, olyan ingatagon egyensúlyozott a kráter peremén. A csapat tagjai egyként megálltak a sziklánál, s fülelni kezdtek, hátha meghallanak valamit odalentről. Összeszoruló szívvel hallgatták a csendet. Egy pisszenés, egy halk sóhaj nem sok, annyi se jött a mélyből. A kelő hold fénye megvilágította aggódó arcukat, nem szóltak semmit, de mind tudták, hogy a többiek is már a legrosszabbra gondolnak ‒, amikor Nene megszólalt:

– Berepülök.

– Veszélyes! – vágta rá rögtön Béla. – Én megyek, mászom.

– Mind megyünk – jelentette ki aztán Konrád, a szellemmedve határozottan. – Egymás mellett, láncban, kapaszkodva, hogy vigyázzunk egymásra. Aki észrevesz valamit, kiált. Rendben? A többiek bólintottak.

Lassan, egymástól egy méter távolságra ereszkedni kezdtek lefelé a tűzhányó kráterébe. Béla és a két medve nagyon ügyesen másztak, Lajka kutya és a róka egy kicsit esetlenebbül, de azért ők is biztosan rakosgatták a mancsukat egyre lejjebb a köveken. Nene, a lúd keringett körülöttük, figyelve és vigyázva lépteiket.

Sok idő telt el így. A teknősök aggódó toporgása már nem hallatszott odafentről, csak a lesodródó kövek zörgését, no meg a saját szívdobogásuk zaját hallották. A csillagok egyre halványabban hunyorogtak felettük, annál ijesztőbb volt a vulkán alattuk feketéllő kürtője. Nene egyre lejjebb repült, de a koromsötétben semmit sem látott. Tapogatózva haladtak, centiről centire egyre lejjebb. Barbara egyszer csak felsikoltott:

– Jaj! Itt van valami! Valamire ráléptem, de nem tudom, mi az! Gyertek gyorsan! Valami puha!

– Melyik lábaddal léptél rá? – kérdezte Béla, aki a legközelebb volt Barbihoz.

– Ezzel ni, a jobb hátsóval! Megnéznéd, mi van a lábam alatt? Nem merem fölemelni, mert lehet, hogy egy kígyó, és megmar!

Béla kinyújtotta a kezét, és szép óvatosan kitapogatta Barbara jobb lábát, majd a keze a lába alatti puha valamihez ért.

– Vigyázz! – szisszent fel Barbara.

– Nyugalom – szólt Béla. – Ez nem kígyó. Ez a mi Mimó manó barátunk!

Hurrrááá! Óriási üdvrivalgás és megkönnyebbülés! Bár a sötétben semmit sem láttak, egy nagy sóhajjal mégis szinte mind egyszerre fellélegeztek, amikor Mimót végre Béla vállán tudhatták.

– Várj! – kiáltott hirtelen Nene Bélára. – Hadd hallgassam meg, lélegzik-e!

Feszült percek következtek. Csak nincs komoly baja?! Biztosan csak elájult, azért nem szólal meg!

– Szuszog! – kiáltott fel aztán Nene nagy örömmel.

– De jó! De jó! – ujjongtak a többiek.

– Akkor irány fölfelé! Óvatosan! – vezényelt Béla.

Megerőltető mászás következett, de ez mégis sokkal könnyebb volt, mint a lefelé vezető, hiszen nem nyomta a vállukat az aggodalom. Amikor kijutottak a kráterből, Mimót óvatosan egy teknős hátára fektették, és megindultak vele lefelé az ösvényen, szép libasorban, ahogy jöttek. A táborhelyen aztán Mimót bevitték egy sátorba, és Nene vizes borogatást tett a homlokára. Amint a hideg kendő hozzáért, Mimó kinyitotta a szemét:

– Mi történt? – kérdezte elhaló hangon. – Mért néztek rám ilyen ijedten? Hol vagyok?

– Hawaiin – válaszolt Béla mosolyogva.

– A sátorban – így Lajka kutya.

– Biztonságban – tette hozzá Barbara.

– A hálózsákodban – pontosított Konrád.

– A legjobb helyen – mosolygott rá Ursula –, a barátaid közt.

Mimó felsóhajtott. Arra ugyan nem emlékezett, mi történt vele és hogy került a hálózsákjába, de amit maga körül látott, az megnyugtatta. A barátai vele voltak. Más nem számít.

 

Vége

 

Mimó szakácskönyve

 

Balla Margit

 

Pap Kata rajza