Mimó és az egész társaság közelebb ment a fókákhoz. Sokan voltak, békésen heverésztek a sziklákon, akár a strandolók nyáron a homokos tengerparton.
‒ Jó napot! ‒ köszönt oda nekik Mimó.
‒ Jó napot! ‒ köszöntek a fókák.
Az egyikük felemelkedett a fekvésből és odakiáltott nekik:
‒ Csak nem a vérmedvét keresitek?
‒ De igen, pont őt! ‒ válaszolta Konrád. ‒ De nem vérmedve! Nagyon is rendes medve!
Konrádot felbőszítette a fóka megjegyzése. A beszédes fóka azonban folytatta:
‒ Igen, tudjuk, hogy rendes. Ursula a barátunk. Megtanított palacsintát sütni! Itt lakik nem messze egy kis barlangban. Rokonok vagytok? ‒ nézett a fóka Konrádra. ‒ Csak mert hasonlítotok, mint két tojás! Egyedül a színetek más!
Konrád ezek után megnyugodott, ahogy a többiek is.
‒ Jónás vagyok ‒ mutatkozott be a fóka. ‒ Gyertek utánam, elkísérlek benneteket Ursulához! Említette, hogy vár valakit, de azt nem gondoltam, hogy ennyien jöttök! ‒ locsogott a fóka, miközben egyre tovább hentergett a parton a szárazföld belseje felé. ‒ Tudjátok, én nem szeretem a barlangokat, de Ursinál mindig akad egy kis pillecukor vagy valami édesség a vendégeknek.
Béla elmosolyodott. Hiába, nemcsak a medvék édesszájúak!
‒ Ti nem is halat esztek, hanem édességeket? ‒ kíváncsiskodott Lajka kutya.
‒ Vagy a halat belesütitek a palacsintába? ‒ érdeklődött Barbara is.
Mimó csöndben baktatott a többiek után. Annyi furcsa étkezési szokással találkozott az elmúlt néhány héten, hogy már bármit el tudott képzelni, a halas palacsintától kezdve a pillecukros krumplifőzeléken át a moszatmártásig.
‒ Fuuuuj, halas palacsinta! ‒ borzongott meg a fóka. ‒ Meg nem enném! A hal főétel, a palacsinta meg desszert. Van ám itt rend!
Egy óriási sziklához értek. A szikla szárazföld felőli oldalában egy nyílás látszott, ez volt a barlang bejárata. A fóka odakúszott, és bekiabált:
‒ Hé, te emberevő rémmedve, gyere csak ki! Nézd, kit hoztam neked!
A társaság türelmesen várt, csak Mimó húzódott be Béla jeti biztonságot nyújtó háta mögé. Mocorgást hallottak. Aztán egy orr bukkant fel a nyílásban, majd az orrhoz tartozó egész medve előmászott a barlangból. Jóval sötétebb volt a bundája, mint Konrádé, de a hasonlóság tagadhatatlan volt köztük.
‒ Ursula! ‒ kiáltott fel Konrád, amint meglátta az unokahúgát, és kitárta felé a karját. Ursula Konrád nyakába borult. Lajka kutya, Jónás és Béla szemérmesen elfordították a fejüket a megható jelenet láttán, Barbara pedig elmorzsolt egy apró könnycseppet a szeme sarkában.
‒ Tuti, hogy nem emberevő ‒ suttogta Mimó Barbarának. ‒ Most már egészen biztos!
Ursula aztán illendően bemutatkozott, és beinvitálta a társaságot a barlangba.
‒ Hmmmm, milyen finom illat! ‒ szimatolt bele a levegőbe Mimó. ‒ Mi ez, fahéj?
‒ Igen ‒ mosolyodott el Ursula. ‒ A kedvencem! Fahéjas tekercset sütöttem a fókabarátkáknak. Három tepsivel van. Megkóstoljátok?
Hát persze hogy megkóstolták! Jóízűen belakmároztak a finomságból, aztán Ursula belevágott a történetébe.
‒ Gondolom, hallottátok, hogy megettem egy embert.
A hallgatóság bólogatott. Konrád megszólalt:
‒ De tudjuk, hogy nem igaz!
Ursula csak mosolygott.
‒ Természetesen nem ettem meg senkit. Épp ennivaló után kutattam az egyik a kikötőben, mert elég hosszú ideje tart már ez a tél, és nagyon kifogytam a készleteimből. Ahogy ott keresgélek a kukáknál, egyszer csak látom, hogy egy ember telefonálás közben hátralép, és lezuhan a szikláról. Egyenest az óceánba! Odasiettem, de nem láttam felbukkanni a vízből, úgyhogy utánaugrottam és kihúztam. Ahogy vonszoltam a partra, megláttak az emberek, elfogtak és száműztek, vagyis ideköltöztettek erre a szigetre. Nem rossz itt, és Jónásék igen kedvesek ‒ mosolyodott el Ursula ismét ‒, de úgy mondták, nem maradhatok, csak addig, amíg egy rokonom értem nem jön. Egyszóval új otthon után kell néznem.
‒ Szomorú ‒ sóhajtott Mimó és Barbara egyszerre.
‒ Igen ‒ sóhajtott Béla is, miközben Lajka és Jónás bólogattak.
‒ Hiányozni fogsz ‒ sóhajtott végül Jónás is egy igazán nagyot ‒, és nemcsak a pillecukor, a palacsinta meg a sütik miatt.
‒ És hová szeretnél menni? ‒ vágott közbe Béla, hogy a sok sóhajtozást berekessze.
‒ Mi épp Hawaiira tartunk! ‒ tette hozzá most már lelkesen Mimó. ‒ Ránk fér egy kis napsütés meg lágy tengerparti szellő, nem igaz?
Erre mindenki bólogatott.
‒ Hmmm, az nagyon szép hely, azt mondják! Vadon nő a sárga hibiszkusz meg az orchidea! ‒ gondolkodott el Ursula. ‒ Nagyon szeretem a virágokat! De nem túlzsúfolt? Úgy értem, nem túl sok az ember arrafelé?
‒ Ó, ember mindenhol van ‒ legyintett Béla ‒, ne zavarjon! Az egyik távoli rokonom a Hawaii Vulkánok Nemzeti Parkban dolgozik, ő biztos mutat nekünk majd valami nyugodt helyet.
‒ És hogy jutunk el oda? ‒ kíváncsiskodott Mimó.
‒ Hohó, én tudom! ‒ kiáltott fel Jónás. ‒ Utaztatok már bálnaháton?
Erre az egész társaság hitetlenkedve rázta a fejét.
‒ Akkor majd most fogtok! ‒ örvendezett Jónás. ‒ A legjobb dolog a világon, meglátjátok!
Balla Margit
Pap Kata rajza