‒ Kedves manókáim ‒ kezdett bele Ünnepélyes igazgatónő a szokásosnál egy picit még ünnepélyesebben az ünnepi beszédbe ‒, felnőttetek. Felnőttetek, és itt az idő, hogy elengedjük a kezeteket ‒ itt szipogott egy kicsit ‒, utatokra bocsássunk benneteket, hogy a saját szemetekkel is meglássátok mindazt, amiről eddig csak az iskolában tanultatok és a könyvekben olvastatok. Hogy megtapasztaljátok, milyen a világ az iskolán kívül.

Itt az igazgatónő tartott egy nagyobbacska hatásszünetet. A manók tátott szájjal bámulták (a manók mindig tátott szájjal bámulnak, tudtátok?), közben arra gondoltak, hogy így, az iskolaudvaron ácsorogva (és nem az osztályban a padban ülve) az igazgatónő nem is tűnik olyan magasnak, pedig most is a piros magas sarkú cipőjében billeg.

‒ Ugyan még nagyon fiatalok vagytok..., százhúsz év a manóknál nem sok... ‒ folytatta aztán erőteljesebben szipogva és a könnyeit morzsolgatva Ünnepélyes igazgatónő ‒, de már elég okosak és ügyesek ahhoz, hogy egyedül is megálljátok a helyeteket. Hosszú utazás vár most rátok, ami nem lesz mindig könnyű. De ünnepélyesen megígérem nektek ‒ és tényleg nagyon, de nagyon ünnepélyes volt ‒, hogy elképesztően, fantasztikusan, csodálatosan, varázslatosan érdekes lesz.

A manók itt már nem bírták vigyorgás nélkül, és a rendkívüli mennyiségű ünnepélyességtől ficeregni kezdett a piros cipős lábuk, de a beszédnek még nem volt vége.

‒ Ti pedig azt ígérjétek meg ‒ folytatta az igazgatónő ‒, hogy aztán hazajöttök, és mindent elmeséltek nekünk, rendben?

‒ Rendbeeeen!!!! Okéééééé!!!! Megígérjüüüüüük!!! ‒ sipították kórusban a manók, hiszen nyolcvan éve, amióta csak iskolások voltak, erre a pillanatra készültek.

Minden manó, miután sikerrel kijárja az iskolát (és olyan még nem volt a manótörténelemben, hogy egy manónak ez ne sikerült volna), világ körüli útra indul, hogy alaposan körülnézzen, meglátogassa a világban szerteszét élő számtalan rokonát, és hazatérve mindenről mindent elmeséljen. Mimó az utolsó sorban állt, és egyáltalán nem figyelt Ünnepélyes igazgatónő ünnepi beszédére. Mégpedig azért nem, mert ő máris, csakis és kizárólag a nagy utazásra gondolt, aminek az első állomása nem más, mint a Magas-Tátra, Füles kuzinék hegyi otthona lesz.

Mimó már előző nap bepakolt a kis piros bőröndjébe. (A piros a manók kedvenc színe, főleg, ami a cipőket, a táskákat és fejfedőket illeti.) Anyukája segített a pakolásban, közben mindenféle jó tanácsot mondott neki. Mimó pedig hol bólogatott, hol ellenkezett (leginkább ellenkezett).

‒ Nem, mami, igazán, a három váltás medvebundazokni túlzás. A Tátrába megyek, nem az Északi-sarkra. Egy is bőven elég!

‒ Mimókám, szívem, de emlékszel, mit mesélt Dudaorrú szomszéd, hogy járt a hegyekben, amikor rászakadt a gleccser?

‒ Mami, a Tátrába megyek, mondom, a Tátrába ‒ sóhajtott Mimó ‒, ott nincs gleccser!

‒ Igen, igen, de ezt a 800 faktoros fényvédőt akkor is be kell csomagolnod. A múltkor Álmosi nénikéd mesélte, mennyire leégett Kamcsatkán, alig maradt bőre! Azóta is foltos szegény, jól tudod.

‒ Jó, jó ‒ adta meg magát Mimó ‒, de elég egy kis tubus.

‒ Hajszárító?

‒ Mami, az csak van Füleséknél is!

‒ Telefontöltő? Pótakku? Elem? Zseblámpa? Szúnyogriasztó? Cápaharapásra kenőcs? Fényképezőgép? Esőkabát? Napernyő? Hótaposó? Szarvasgombaszeletelő? Mókuscsemege? Haljelnyelvszótár? Jaj, kicsim, annyi mindenre szükséged lehet, és annyi baj érhet! Jobban is örülnék, ha nem mennél sehova, hiszen még gyerek vagy!

‒ Mami, te is pont ennyi idős voltál, amikor elindultál a nagyvilágba, pedig akkor még internet se volt, meg mobil se. És ha jól emlékszem, úgy mesélték nagyiék, hogy a két év alatt összesen három levelet írtál nekik. Nálam pedig lesz telefon.

‒ Jó, de nem leszek veled!

‒ Pont azért megyek el, nem, mami? ‒ és Mimó átölelte az anyukáját. ‒ Ez így szokás, te mondtad. Elmegyek, megnézek mindent, hogy aztán mesélhessek nektek.

‒ Ami igaz, az igaz, nem is igen értem, hogy engedhettek el engem annak idején. Hiszen az akkor egy sokkal vadabb világ volt! De Füles kuzinék rendes manók, ők majd vigyáznak rád. Meg ugye te is magadra?

‒ Igen, mami ‒ bólogatott szófogadóan Mimó, és becsukta a bőröndöt. ‒ Most menj aludni, mert nem szeretném lekésni a hajnali vonatot!

Mimó anyukája becsukta maga mögött az ajtót, és Mimó még hallotta, ahogy szipogva ballag a folyosón a szülők hálószobája felé. Papi majd megvigasztalj, gondolta magában Mimó, de egy kicsit azért ő is szomorú volt. Felhúzta az ébresztőóráját hajnali négyre, mert az ilyen hosszú utazás mindig korán kezdődik manóéknál, aztán gyorsan elaludt.

 

Folytatjuk!

 

Balla Margit

 

Pap Kata rajza