A szakácskönyv

Élt egyszer egy öreg király meg a lánya az Óperenciás Tengeren is túl, ott, ahol a kurtafarkú malac túr. Így kezdődik minden mese. Igen ám, de ritkán folytatódik úgy, hogy ez a kurta farok bizony belefőtt a kocsonyába. Pedig így történt. Majd ezt is elmondom a legvégén, de előbb a szakácskönyvről mesélek.

A királylány imádott jókat enni és jókat főzni, mindennap készített valami finomságot. Ma is megfőzte a lencsét, aztán betolta az újévi malacsültet a kemencébe, és közben azon gondolkodott, hogy mit fog majd főzni az öreg király születésnapjára. A kerek évforduló alkalmából az egész ország lázasan készülődött már, és a lány is valami egészen különleges ínyencséggel szerette volna megörvendeztetni az apját. De hiába törte a fejét, messzi földön híres szakácstudománya ezúttal cserbenhagyta. Így aztán a magas könyvespolchoz támasztotta a létrát, összecsomózta a szoknyáját, nehogy rálépjen, és fölmászott. Hosszasan keresgélt. Amikor végre megtalálta a vaskos könyvet, a ruhaujjával letörölte az elejéről a port, és elolvasta a címét:

Szakács Mesterségnek Könyvecskéje.

– Ez az! Ezt kerestem! – kiáltott fel, a hóna alá csapta az ősöreg könyvet, majd óvatosan lemászott. Letette a konyhaasztalra, és felütötte. Hosszasan lapozta, lapozgatta elölről hátra, hátulról előre, hátha ihletet tud meríteni belőle, de semmit nem talált. Ami nem is csoda, hiszen ilyen receptek voltak benne:

Habarnicát mint kelljen megkészíteni?

Tikmonyat hajába

Borjúpecsenyét zsályával

Lémonyával főzni kappant

Röstölt lével tikot

Stokfist tejfellel

– Ettől aztán nem lettem okosabb! Egy kukkot sem értek ebből az ősrégi badarságból. Mi a ménkű lehet az a habarnica meg a stokfis? – fortyant fel dühösen a királylány, és úgy becsapta a könyvet, hogy az évszázados porfelleg beterítette a konyhát.– Azt még nem tudom, hogy mit főzzek apám születésnapjára, de azt tudom, hogy mit fogok tenni. Szakácskönyvet fogok írni!

Máris elővett egy nagy füzetet, és lázasan jegyzetelni kezdett. Csak írt, csak írt, észre sem vette, amikor az apja becsoszogott a konyhába.

– Hát te meg mit csinálsz? – kérdezte a király.

– Szakácskönyvet írok.

– Jaj, kislányom, már megint milyen haszontalan dolgokkal foglalkozol! Inkább férjet keresnél magadnak, mint a húgod, az unokahúgod és a barátnőid! Férjhez kellene már menned végre, hogy legyen melletted egy rendes ember, amikor én már nem leszek.

– Jó – mondta a királylány, anélkül, hogy felnézett volna az írásból.

A király megcsóválta a fejét. Bár tudta, hogy ez az egész csak falra hányt borsó, hiszen a lányának esze ágában sem volt férjhez menni, mégis újra és újra elmondta a mondókáját.Csöndben üldögélt egy darabig a jó meleg kemence mellett, elnézte a lányát, ahogy ír. Aztán megitta az esti kakaóját, jó éjszakát kívánt, és elment aludni. A királylány még késő éjjelig égette a lámpát, és ez így ment napokon, heteken, hónapokon át.

 

A szerző rajza