Álmos januári reggeleken, miután ki kell kelni a jó meleg ágyból és el kell indulni az iskolába, jön a szokásos program: táska bepakolása, reggelizés, készülődés a fürdőszobában. Mosakodás, fogmosás, fésülködés. Ébredés után, álmosan biztos nem gondolsz bele, hogyan lettek az olyan fontos fürdőszobai kellékeink, mint a fogkefe vagy a tükör. Ám most itt a remek alkalom, hogy sorozatunknak ebből a részéből ezt is megtudd!

A történészek szerint az ókori egyiptomiak jobbára az ujjukat használták fogaik ápolásához, más források szerint viszont már a fogkefét is ismerték. Fogkrém gyanánt egy olyan gél állapotú masszával kenték be a fogaikat, amelybe bivalykörmöt és égetett tojáshéjat reszeltek. Ezt vízzel és sóval keverték össze, továbbá mentolt és virágszirmokat tettek bele, hogy javítsanak valamit a massza sajátos és furcsa ízén. A rómaiak és a görögök különböző növények gyökereinek rágásával tartották karban fogazatukat, illetve textíliákkal ápolták azt.  Kínában bambuszrúdból és az erre erősített disznószőrből készült fogkeféket használtak.

 

  

 

     

 

Európában a 17. századtól kezdődően terjedt el a fogkefe. A fogápolás első nagy európai tanítója egy Pierre Fauchard nevű francia orvos volt. 1780-tól William Addis angol gyártulajdonos üzemében már nagy mennyiségben gyártották a fogkefét, az eszköz tömegesen azonban csak a 19. században terjedt el. Az 1930-as években aztán megjelentek a nejlonszálas fogkefék, felváltva az addig állati szőrből készülő termékeket. A technika fejlődésének köszönhetően a 20. század második felétől elterjedtek és népszerűek lettek az elektromos és forgófejű fogkefék is. (A fogkefék gyártásáról még többet megtudhatsz itt!)

 

     

 

A tükör feltalálása előtt az ember saját arcképét csak a sima, rezzenéstelen vízfelületen láthatta. Az ókori Keleten aztán kikísérletezték az első tükröket, melyek bronzból, ezüstből vagy rézből készült, egyenletesen simára csiszolt lemezek voltak. A probléma azonban ezekkel az volt, hogy a levegővel érintkezve hamar tönkrementek, és emiatt csak rövid ideig mutattak tiszta képet. A tükörnek ezt a nagy hibáját a középkori Itáliában orvosolták, mikor is a fémfelületre üveglapot szorítottak, megakadályozva ezzel a levegővel való érintkezést. Így a fémlemezek sokkal tartósabbakká váltak.

 

  

 

A következő nagy fejlesztés az úgynevezett foncsor feltalálása volt. A foncsor egy hártyavékony, jól tapadó fémötvözet, melyet az üveglapra ragaszottak. Ez kezdetben ólomból és higanyból készült. A mai tükrök is gyakorlatilag ezzel a technikával készülnek, csak foncsor gyanánt most már ezüstöt használnak a mérgező nehézfémek helyett.